A matriarchális társadalmi utópiák régóta népszerűek a popkultúrában. Közös vonásuk, hogy valamilyen oknál fogva a (politikai) hatalom a nők kezében összpontosul (néhány példa: Y: The Last Man; A szolgálólány meséje, Dűne, vagy a DC Comics Wonder Womanje). A patriarchális társadalmi berendezkedés kritikájaként is olvashatók, és egyfajta gondolatkísérletként is arra, hogy valamilyen releváns konklúziót vonjunk le a jelenkori társadalom rendszerekről. Sokszor azonban ezek az alkotások inkább arra mutatnak rá, hogy a nemi alapú alárendeltség nem egyetlen forrása a hatalomnak, ahogy ez Az utolsó férfiben is megjelenik.

Fotók: Szekeres Laura

Bagossy Júlia és Törley-Havas Sára szövegkönyve alapvetően két szimbólumot kapcsol össze, az emancipatorikus női „hatalomátvétel” és az egész bolygót sújtó meddőség disztópiáit vagy utópiáit. De az előadás fő témáját nem ezek alkotják. Hanem mondjuk úgy, hogy a cselekvés, mint az elidegenedéstől való menekülés egyetlen esélye.

A történetet nagyjából az egyik szereplő, Tóth Enikő (Gellért Dorottya) szemszögéből követjük, miután a színpadon egyszerre mozgó és beszélő tömegtestből kilépve a nézőkhöz szól. Gellért Dorottya Enikőként a kortárs valóságunk kiégett generációjának tökéletes Akárkije, aki a nem olyan távoli jövőben újságíróként próbál megélni egy férfiak nélküli világban, amit a Trafó pincéjében takarásként is működő ezüstleplek jelképeznek (díszlet: Radetzky Anna). Minden olyan alkotás, ami a jövő egy bizonyos formáját utópia vagy disztópia formájában tematizálja, nem ússza meg, hogy valamilyen formában megmagyarázza a miérteket. Bagossy Júlia története mindenesetre szűken méri a magyarázatokat. Enikő átnézi kishúgával (Koós Boglárka) a történelemleckéjét, amiből megtudjuk: 2026-ban egy vírus következtében a férfiak meghaltak; a fajfenntartáshoz szükséges megmaradt örökítőanyagot hatalmas spermabankokban tárolják, de arról még nem döntöttek, hogyan osztják szét; szélsőségesek pedig háborúkat robbantanak ki. A világépítés – ami az utópikus történetek szempontjából nem megspórolható – ebben az előadásban itt nagyjából megáll. Minden más: individuális én-történetek egy társadalmi disztópiá(nak mondott) díszlet keretei között.

Úgy tűnik, hogy az alkotók szándéka az egyén felelősségének és szerepének megkérdőjelezése a társadalomban, válaszkeresés a kiégésre vagy válaszkeresés a Mi a teendő kérdésére. Ugyanakkor ebből a szempontból nem nagyon különbözik ez a disztópia a mi kortárs kapitalista realista valóságunktól. Az egyén valójában az atomizált tömeg része, az emberek pedig terápiára járnak, hogy el tudják viselni a kortárs kapitalizmus okozta mentális problámákat. Terápiára megy tehát Enikő is, pultosként dolgozó, másik testvérével (Cseke Lilla Csenge) együtt, aki a kiégés utáni (látszat)életét éli.

Az egyik résztvevő (Simkó Katalin) a foglalkozás során elárulja, hogy van egy tizenéves fiúgyereke, akit teljesen steril körülmények között nevelt fel (a vírus miatt, ugye). Az utolsó férfi (Hermányi Mariann), azaz, a messiás megjelenése (vagyis ezen a ponton még csak e megjelenés lehetősége) szétzilálja a rendet, amit az egyik résztvevő (Veszelovszki Janka) kétségbeesés-áriája koronáz meg.

Enikő álmában megjelenik egy férfi vagy a férfi (Szalay Bence), látszólag szexuális vonzódás van közöttük. Álom mint izolált ellenállás? Lehetséges. Különösebb jelentősége az előadásban viszont nincsen. A férfiak eltűnésével a heteronormatív szex és szerelem is eltűnik, de többről van szó. Megszűnik ugyan a nemi egyenlőtlenség, de – ahogy az előadásból is kiderül – ennek nincs emancipatorikus jellege, ugyanis a hatalmi viszonyokat az egyénhez kapcsolt szociokulturális tényezők is alakítják. Azaz, a hatalmi hierarchiák itt is kialakulnak. Pár évvel korábban a Stereo Akt ugyanezt a témát boncolgatta Robert Merle Védett férfiak című regényének színpadra állításával. Puskás Panni rövid, lényegretörő, amikor kritikájában írja: „Ha a nők jutnának társadalmi privilégiumokhoz, és a férfiak kerülnének alsóbbrendű helyzetbe, az éppen olyan vacak lenne, mint ami most van.”

Megtudjuk még korábban egy burkoltan funkcionális történetszálból, egy futurisztikus történelemleckéből, hogy ebben a világban a sperma a legértékesebb erőforrás. Azaz reprodukálódni csak azok a nők tudnak, akiknek van hozzáférésük az örökítőanyaghoz, ebben az esetben hatalmuk. Ez egyrészről megszabadítja a nőket a szülés okozta testi és mentális megpróbáltatásoktól, ugyanakkor a természetes meddőség meggátolja azokat az embereket, akiket a hatalom feleslegesnek tart, abban, hogy reprodukálódni tudjanak. Felmerül a kérdés, hogy az alsó társadalmi rétegek reprodukálhatóságára építő bérmunka (a nagybetűs TŐKE) hogyan oldja a munkaerő hiányt, amiről mégsem érdemes azonban sokat gondolkodni. Valójában a fontos kérdés itt az, hogy mit kezd magával egy társadalom, hogy ha megszűnik, vagy átalakul a szexualitás.

Enikőt mindenesetre cselekvésre buzdítja: megkeresi az anyát és médiajelenséget kreál az utolsó férfiból. Az interneten hamar sztár lesz az utolsó férfi, aki láthatóan nem tud mit kezdeni a hirtelen jött figyelemmel.

Itt érezhető egy váltás az előadásban, innentől a három szereplő (Zsófi, az anya és a gyermek) belső megélései, vágyai kerülnek előtérbe. Az utolsó férfi valójában több szempontból is tárgyiasul, Zsófi szemében a forradalmi cselekvés és a nihilből való elmozdulás kulcsa, míg anyja szemében az életszínvonal növelésének lehetséges megoldása (eleve azért is vállalja el fia médiás szerepeltetését, hogy javítson a megélhetésükön). Simkó Katalin játéka mellett szól, hogy karaktere ellentmondásosságát erősíti és még úgy is szimpátiát ébreszt a nézőben, hogy valójában a megírt szerep szerint saját gyermeke mentális egészségét viszi vásárra.

Közben az előadás lassan, de biztosan robog a végállomás felé. Miután különböző csoportok szerveződnek az új messiás érdekében, a magyar kormányfőnéni bejelenti, hogy az esetet álhírnek tekintik és a felelősöket a hatályos jogszabályok alapján elítélik. Végül megjelenik egy amerikai influenszer (Gombó Viola Lotti alakításában), aki az anya engedélyével (és egy csomó pénzért) együtt tölthet 25 percet az utolsó férfival.

A színészi játék összességében magas színvonalú, a játszók a realista játékmód alkalmazásával karakterük motivációit a néző számára érthetően (néhol érzésem szerint túlságosan szájbarágosan is) felfedik, ami megfelelően leplezi a történet az egyébként széttartó jellegét.

Nem véletlenül idéztem Bertolt Brechtet a címben. A „valami hiányzik” eredetileg Kurt Weil és Bertolt Brecht Rise and Fall of the City of Mahagonny^[1] operájában kerül elő, később  a frankfurti iskola két meghatározó teoretikusa, Ernst Bloch és Theodor W. Adorno beszélgetésében^[2] a jelenlegi társadalmi rend mélységes hiányosságát érzékelteti, azt sugallva, hogy a haladás és a fejlődés ellenére továbbra is hiányzik az igazság, az egyenlőség és a társadalmi mobilitás. Az előadásból sem csak az utolsó férfi hiányzik, hanem a témához való kritikus hozzáállás és egy jól felépített történet. A jövőbe vetett pozitív vagy negatív hit mindig a társadalmi rend megváltoztatására irányul és túlmutat az egyén motivációin. Az elidegenedés, a testi és szellemi érzéketlenség egyéni és társadalmi hatásairól – mivel ezek kortárs valóságunk jellemzői – időbeli eltartás és fikciósítás nélkül is lehet (és kell is) beszélni. Az utolsó férfi beszél is, de úgy, hogy közben  túl sok réteget pakol rá, és meglepő módon ezzel nem annyira felnagyít és megvilágít, inkább elfed: nem hagy időt egy-egy probléma teljes körüljárására, így végül saját súlya alatt összeomlik. A történet sűrítése az ok-okozati viszonyok szétzilálódásához vezet. Már az előadás színlapja alapján rengeteg olyan kérdés felmerül (egy részüket elszórva idéztem is), amelyekre Az utolsó férfi egyáltalán nem tér ki. Ahogy végül annak sincs jelentősége (túl a nézőket is becsapó tréfán), hogy kicsoda valójában az utolsó férfi.

^[1] Első előadás: Leipzig, 1930. március 9.

^[2] BLOCH, Ernst, The Utopian Function of Art and Literature, ford.: ZIPES, Jack, MECKLENBURG, Frank, MIT Press, Cambridge, 1988.

Mi? Bagossy Júlia: Az utolsó férfi
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Ház
Kik? Játsza: Gellért Dorottya, Hermányi Mariann, Simkó Katalin, Cseke Lilla Csenge, Gombó Viola Lotti, Veszelovszki Janka, Koós Boglárka, Szalay Bence; dramaturg: Törley-Havas Sára; rendezőasszisztens: Zsengellér Nóra; látványtervező: Radetzky Anna; zenei vezető: Pálos Péter. Rendező: Bagossy Júlia