Ezúttal az elemzett előadások nem tematikai érintkezés vagy egymással összefüggésbe hozható rendezői koncepció alapján kerültek egymás mellé, pusztán a Pinceszínház műsorpolitikájából fakadóan: mind a kettőt ebben az évadban mutatták be. És egyaránt illeszkedik abba a színházi profilba, amelyet Sztarenki Pál már igazgatóságának kezdetétől megcélzott a Pinceszínház számára: gondolatilag-művészileg igényes, közönségbarát produkciók repertoárra tűzése. Telihay Péter megannyi Csehov-rendezése után ezúttal egy játékos Csehov-is-meg-nem-is feladatot vállalt, Nyári Ádám pedig – aki korábban a freeSZFE-nek lehetőséget kínáló koprodukciók egyikében talált utat a Pinceszínházba – egy kultadaptációt kísérelt meg továbbformálni.

Három és fél nővér. Fotók: Szabó Réka / Pinceszínház

Mi lett volna, ha? A valós világban értelmetlen kérdés, pszichiátriai tünetek táptalaja. A fikciók világában viszont termékeny ihletforrás, történetek játékos továbbgondolására inspiráló kísérleti alap. Selmeczi Bea Három nővér-reminiszcenciái ráadásul a mi lett volna, ha? kérdésére a mi lenne majd, ha? változatot is rákopírozzák, hiszen az író nem a nővérek jelen idejét formálja át, hanem a következő közel egy évszázadukra kíváncsi. Négy sorsot ír tovább: a testvérek közül a három nő jelenik meg (bátyjuk, Andrej éppúgy csak az elbeszéléseikben van jelen, mint az eredeti Csehov-dráma többi szereplője), negyedikként pedig a kezdetben házisárkányként működő sógornőjük, Natasa van színen. Három és fél nővér, na, fasza – foglalja össze Mása a családi topográfia lényegét az egyik jelenetben.

Az első két részlet az eredeti mű sűrítményét adja, és inkább csak afféle elrugaszkodási pontként szolgál, semmint darabátiratként. Mégsem csak egy „Száz híres dráma”-féle összefoglalóról van szó, hiszen hangsúlyok kerülnek át, szereplők kerülnek ki, és a csehovi humor is némileg átszíneződik (nem teljesen érintetlenül az immár negyvenöt éve elhíresült tévés paródiától sem). A következő rész a polgárháború alatt játszódik: a régi világrend romokban, az új pedig maga a káosz és rettegés. Akinek sikerül alkalmazkodnia, vagy legalábbis láthatatlanná válnia, az esetleg túléli – még ha életre szóló traumák áldozataként is. Az újabb korszak a hatvanas évek: szegénység, kiúttalanság, létező szocializmus. Végül pedig a nővérek már az ezredforduló utáni, rendszerváltott orosz maffiaállam idejét élik; ismét egy veszélyekkel és abszurditásokkal teli kor.

Csehovnak akár ollóval, akár tollal-klaviatúrával nekimenni: kockázatos vállalkozás, mindazonáltal az eredmény gyakran – ahogy ezúttal is – hálás színházi alapanyagnak bizonyul, amely kiváló játéklehetőséget kínál a szereplőknek. A Három nővér könnyen feslő, kényes szövet, amely azonban olyan nemzetközi hírűvé vált – bár messze nem hibátlan – darabok háttereként is fontos szolgálatot tett, mint Ljudmila Petrusevszkaja Három lány kékben vagy (részben) Ljudmila Ulickaja Orosz lekvár című műve – a szerzők Selmeczi Bea darabjának forrásai között is szerepelnek. (További forrásként egy harmadik írónő is jelen van: a női sorsok nem-fikciós bemutatásának belarusz mestere, Szvetlana Alekszijevics.)

Három és fél nővér

A drámát nyilvánvalóan értelmetlen az eredeti Csehov-darabhoz (vagy bármelyik további háttérszöveghez) hasonlítani. Telihay Péter rendezése sem törekszik arra, hogy visszacsempéssze a színpadra a megidézett szerzőket, Selmeczi patchworkjéhez keres adekvát megjelenítési formát. Az otthonos hangulatú polgári miliő – szürrealisztikus szőnyegkavalkádjával – állandó színhelye a játéknak (a díszletet a rendező tervezte), legfeljebb egy-egy kellék jelzi a változó időt. (Van, amikor a háttérre vetített és végtelenítve ismétlődő filmkockák is, ez viszont kevésbé tűnik szerencsés megoldásnak.) A szereplőkön – a realizmuson ugyancsak messze túl – szintén nem fog az idő, jóllehet az utolsó részben száz év felett lennének mindannyian. Sokkal érdekesebb ez így, mintha az öregedésüket kellene nyomon követnünk, és jobban ki tudja emelni személyiségüknek az életkortól független jellemzőit. Az idők és életutak változásain szépen végigvezetnek Katona Bálint jelmezei.

Olga: Járó Zsuzsa, Mása: Herczeg Adrienn, Irina: Varga Lili, Natasa: Tarr Judit – időtlen időkig közös sorsukba vannak zárva. Valójában minden korban csak ők négyen számíthatnak egymásra, ezen a szűk körön kívül végtelenül magányosak. Magánéletük folyamatosan újrarendeződik: újabb kapcsolataik jönnek létre és halnak el, Olgának gyereke születik, Versinyinről kiderül, hogy nem az az érdekes egyéniség, akinek Mása szerette volna látni, Andrej a proletárdiktatúra áldozatává válik. Irina kivételével így vagy úgy előbb-utóbb mindannyian eljutnak álmaik helyszínére, Moszkvába, ahol az élet bizonyos történelmi időkben pont olyan sivár vagy egyenesen borzalmas, mint bárhol máshol.

Négy, elvileg ünnepi estén látjuk viszont a szereplőket: Irina névnapjára gyűlnek össze, megosztani szeretetet és boldogtalanságot, kibeszélni az utóbbi idők minden nyűgét. Sajnos olykor úgy tűnik, inkább a közönséghez, semmint egymáshoz szólva (bár igaz, ami igaz, a Három nővér itt is felidézett expozíciója hasonló felütéssel indul). Azok a helyzetek viszont kifejezetten előnyére válnak a szerkezetnek, amelyekben a szereplők átkötnek az előző jelenetbeli történésekhez. Ezek sorában a legfiatalabb nővér, Varga Lili utolsó megszólalásai katartikus erejű elbeszéléssé formálódnak egy roppant szeretetteli, esendő, örök vesztes nő sorsáról. A középső nővér élete látványos hullámvasút: Herczeg Adrienn remekbe formált Másája mindvégig karcos, kőkemény nőszemély, legyen épp hajléktalan alkoholista vagy ultraelegáns lady. A legidősebb nővér Járó Zsuzsa alakításában nem könnyű személyiség: ingerlékeny és szókimondó, aki azonban mindőjük közül a legtalálékonyabb a mindennapi túlélési technikákat illetően. A családi fészek melegét ugyanakkor – a mindvégig otthon maradó Irina mellett – különös módon a kezdetben önző és érzéketlen Natasa óvja leginkább. Tarr Judit játéka azokban a jelenetekben ível fel igazán, amelyekben túlléphet a hagyományos háziterrorista-figurán, és a többiekkel egyenértékű, gondokkal terhelt, érzelemgazdag karaktert mutathat meg.

A vihar kapujában

Mi is történt valójában? Ez mindig a legfontosabb kérdés, de vajon megválaszolható-e? Akutagava művében erőszakos halállal végződött egy élet, és az elhunyt felesége minden valószínűség szerint szexuális atrocitás áldozata lett. Minden további mozzanat homályban marad. Pedig készséggel vall mind a szemtanú (?), mind a feltételezhető elkövető (?), sőt a médium segítségével megidézett halott is. Bár a néző figyelmét nyilván fogva tartja a háttérben feszülő kérdés – ki miben volt bűnös? –, hamar felismeri, hogy szimpla kriminél sokkal izgalmasabb művet lát. Akutagava novellája elsősorban a valóság megragadhatatlanságáról szól, arról, hogy egy történet tartalmát annak elbeszélői – tudatos okokból vagy az elme öntudatlan működései nyomán – sokszor inkább el-, semmint felfedik. Bár a megállapítás tudományágak sorában számít alapvetésnek, kortárs világunk bőven gondoskodik róla, hogy a téma ne veszítsen érdekességéből.

Az író előző század eleji A bozótmélyben című elbeszélése egyenértékű variánsként sorakoztat fel egymásnak homlokegyenest ellentmondó történetváltozatokat. A mű alapból drámai, hiszen monológok sorából áll, amelyeket „szerzői utasítások” tagolnak. Kuroszava a század közepén ebből az elbeszélésből készítette A vihar kapujában című híres filmjét; a címet az író másik, motívumaiban szintén megidézett novellájából kölcsönözve. Müller Péter 70-es évekbeli színpadi feldolgozása egyszerre épít a novellá(k)ra és a filmre (még ha a pinceszínházi színlap regényt (!?) említ is).

Zrinyifalvi Eszter dramaturg és Nyári Ádám rendező ugyanakkor tovább lép az átdolgozás terén, és újabb színpadi változatot teremt, amelyben a történet két különböző síkjának egy-egy alakját – mintegy alteregóként – ugyanaz a színész jeleníti meg: a színlap (és az eredeti novella) szerinti Koldust és a Rablót Szabó Kimmel Tamás, a Papot és a Férjet Widder Kristóf, a Favágót és a Feleséget Kiss Nikolett kelti életre.

A vihar kapujában

Az összevonások és húzások intim atmoszférájú kamaradarabbá formálják a művet, és némelyik szereppáros esetében kifejezetten gazdagítják is a figurákat, amelyekben a két-kétféle karakter így egymás tükrében is megmutatkozhat. Szabó Kimmel Tamás roppant szuggesztív szerepformálásában a játszott karakterek egymás közeli rokonai: valaha emberségesebb jelleműnek indult, de mostanra elszánt gazemberré vált figurák. (Útonálló mindkettő, szöveg is van rá, a színlap Koldus szerepmegnevezéséről feledkezzünk is el.) A gátlástalanság és a bűnözői öntudat eltérő fokozatai húznak határvonalat a Szabó Kimmel alakította két jellem közé. Widder Kristóf kétféle szerepe ugyancsak szépen összeillik: a nyugalmat árasztó szerzetes az egyik cselekményszálon és az áldozattá váló férj a másikon. Egyikük sem mutatkozik ugyan bűntelennek (a végére a pap az emberek megátkozásáig is eljut), az összképet illetően mégis a rabló(gyilkos?) ellenfiguráit állítják elénk. A pap és a férj szerepét az a jelenet is összekapcsolja, amelyben a halott elbeszélését egy médium közvetíti, az előadásban ez a médium ugyanis maga a pap. A harmadik karakterpáros esetében azonban megbicsaklik az alapelképzelés. Az előadás jelen formájában nem tűnik megoldható feladatnak, hogy ugyanaz a szereplő jelenítse meg a fiatal feleséget a múltbeli történetből és a harmadik férfit a jelenből (azaz a színlap szerinti Favágót, még ha mestersége jelentőségét veszti is a színpadon). A feleség szerepére tökéletesen rátermett fiatal és törékeny színésznő, Kiss Nikolett minden igyekezete ellenére sem hidalhatja át a két figura közötti dramaturgiai szakadékot: a szöveg is ellene dolgozik, és a rendezés sem kínál számára érvényes megoldást.

Kiemelkedően fontos eleme az előadásnak Okazaki Masato nagyszerű élőzenei játéka: az egzotikus fűrészhegedű-hangok az események realitáson túli rétegeibe kalauzolnak, izgalmas hangkulisszát vonva a produkció köré (némileg kárpótolva a díszlet leegyszerűsítő megoldásaiért is).

Mi? Selmeczi Bea: Három és fél nővér
Hol? Pinceszínház
Kik? Járó Zsuzsa, Herczeg Adrienn, Varga Lili, Tarr Judit. Szerző: Selmeczi Bea. Jelmez: Katona Bálint. Világítástervező: Gallai Krisztián. Kellék – Ügyelő: Ranschburg Edit. Súgó: Tombor Zsuzsa. Rendező munkatársa: Ébl Helga. Rendező, díszlet: Telihay Péter
Mi? A vihar kapujában (Akutagava Rjúnoszuke regénye nyomán írta Müller Péter)
Hol? Pinceszínház
Kik? Kiss Nikolett e.h., Widder Kristóf, Szabó Kimmel Tamás. Zene: Okazaki Masato. Dramaturg: Zrinyifalvi Eszter e.h. Koreográfus: Widder Kristóf. Látvány: Széll Tímea e.h. Ügyelő, kellékes: Kónya Mercédesz. Súgó: Tombor Zsuzsa. Fodrász: Holluby Eszter. Rendezőasszisztens: Ébl Helga. Rendező: Nyári Ádám e.h.