Kárpáti Péter, az író-rendező-színész valahol a játék- és a nézőtér ingoványos határán, padok és székek rengetege között áll, és szépen tagolt, költői igényű mondatokba foglalva elmeséli az előadás létrejöttének előzményeit.

Fotók: thealterphoto2024

A szerző saját, több évtizedes családfakutatása és egy annak kapcsán felmerülő, megoldhatatlannak tűnő vakfolt volt az apropó. Egy szegedi dédnagyapa, Bíró Mór rejtélyes szökéséről kiderül, hogy tulajdonképpen nem is olyan érdekes – így jutunk el a nemzet nagyasszonya, Jászai Mari és a szegedi főrabbi, Lőw Immanuel mesébe illő találkozásához. Hogy mi a dokumentálható valóság, és mi az, ami az alkotó(k) kreativitásának és játékosságának eredménye, nem különíthető el. Végig a valóság és a fikció dialektikája görgeti a cselekményt – ahogyan az egyébként a történelemírásban is szükségszerűen előfordul. A néző fokozatosan elengedi a kezdeti érteni akarást, és átadja magát a Kárpáti-féle posztmodern szabadságnak.

A színpadi történések dramaturgiája irracionális és asszociatív (dramaturg: Zsigó Anna), az Ezeregyéjszaka meséiből ismerős „mese a mesében” technikára hajaz. Az előadás első felének jelenetei leginkább önmagukban, egymástól függetlenül funkcionálnak, köztük konkrét összefüggések keresése aligha célravezető. A Teremtő és Szent Péter, egy rabbi és egy katolikus pap rövid történetét követhetjük végig, illetve más, érezhetően bibliai vagy talmudi elemekből inspirálódott (ál)legendát – de még mielőtt belevesznénk az értelmezésükbe, ráébredünk, hogy valójában nem a történet a fontos. Sokkal inkább az a finomság, nyitottság és érzékenység, ahogyan az egyes szereplők viszonyulnak nemcsak a zsidó kultúrához, de a világ dolgaihoz általában. Ez a hozzáállás az előadás minden másodpercének szerves része, és ez a közös az egymáshoz látszólag nem kapcsolódó jelenetekben is. Az előadás gyermeki kíváncsisággal csodálkozik rá a leghétköznapibb dolgokra: a produkció halvány orientalizmusát erősítő szavak – levendula és pézsma – jelentéshordozó, szinte illatozó hangalakjára, a pók és a darázs izgalmas párharcára vagy éppen a vadvirágok filozófiájára. Ebben rejlik a produkció meseszerűsége. Ettől válik költészetté.

A rendezés nem dolgozik jelentékeny mozgással, hanggal vagy látvánnyal, szószínház ez a javából. Kárpáti szövege választékos, okos és láttató erejű, a nyelvhasználat az előadás egyik központi, esszenciális eleme. A természet (és a nyelv) folyamatos apoteózisa mellett helyet kapnak benne az olyan, hétköznapibb életproblémák is, mint a vasutassztrájk, a Jászai szakmai életét megkeserítő színházigazgató vagy egy mélyen megbánt titokszegés. Mindezt irodalmi idézetek nehezítik és jól eltalált humor oldja. A szöveg primátusa ellenére mégis a színészek uralják a színt, a kettő együtt pedig az egész produkciónak meghitt, intim légkört kölcsönöz – igazi személyes színházat látunk.

A színészcsapat két fiatalabb tagja, Hevesi László és Jenővári Miklós friss energiái előkészítik a terepet: egyik szerepből ugranak a másikba, táncolnak, tapsolnak, felkapják egymást, maximálisan kihasználják a szerény mozgásteret (mozgás: Horkay Barnabás). Zsidó dalokkal és táncokkal pörgetik fel a hangulatot, hogy aztán legyen hová lassulni. Kárpáti Péter pedig mindeközben az eseményeket meg-megszakítva szerethető, kedves mindentudóként narrál.

Tóth Ildikó és Zsótér Sándor bravúros munkáját ki kell érdemelni, színpadi találkozásukat ugyanis jó néhány etűd előzi meg. De milyen kifizetődő a várakozás! A hosszú, de szépen vezetett gondolatok ritmusa és a két színész közös dinamikája abszolút lehetővé teszi a befogadó átszellemülését – Tóth és Zsótér párosa megállítja az időt. Mozdulataikat, gesztusaikat öröm követni, hiszen azok nem egyszerűen illusztrálják az elhangzó mondatokat, minden rezzenésnek önálló jelentése van. Játékukkal a korábban kitágított mozgásfelület összeszűkül, a figyelem egyetlen pontba koncentrálódik – a színpadi történésekbe ezen a ponton már a mesélő sem szólhat bele.

Meglepő fordulat, amikor a jól bevált realista színjátszás hirtelen abbamarad, és a színészkollektíva néhány perc erejéig elnagyolt, a vélt koncepcióhoz sehogyan sem illeszkedő, komikus eszközöket alkalmaz. A forma és a közönség próbatétele ez, a mese kiszámíthatatlansága.

A játszók teljesen hétköznapi öltözéke semlegesíti az idősíkokat, így az előadás nemcsak a valóság és a fikció, de a jelen és a múlt összemoshatóságával is játszik. Díszletet az alkotók nem hoztak magukkal a szegedi ősbemutatóra (látvány: Veronika Keresztesová). És ez egyáltalán nem okoz hiányérzetet: mi lehetne megfelelőbb díszlete egy, a Régi Zsinagóga udvarában játszódó cselekménynek, mint maga a Régi Zsinagóga klasszicista oltára? Szegeden a színészek kis térben, boltívek alatt, akantuszlevelekkel díszített oszlopok előtt alkotnak. A szakrális tér persze a THEALTER minden előadásának új, más színezetet ad, de a több mint egy évszázados helyi történet esetében ez hatványozódik. Nem beszélve arról, hogy a cselekmény számos valós, szegedi kötődésű személyt és eseményt vonultat fel (a főrabbi mellett gondoljunk Kálmány Lajos tudós papra vagy az 1879-es szegedi árvízre) – az előadás műfaja ilyen szempontból lehetne akár fiktív elemekkel dekorált helytörténet is.

A Térkép a túlvilágról lassú, intellektuális kalandra invitáló, nem várt megoldásokkal provokáló színház, amely arra tanít, hogy a mese, a csoda és a játék mindenben ott van. A pókhálóban, az óriáskaktuszban, és a főrabbi kölcsönadott szőrmesapkájában is.

Mi? Kárpáti Péter: Térkép a túlvilágról – Trafó Kortárs Művészetek Háza / MASZK Egyesület / FÜGE Produkció
Hol? THEALTER, Szeged
Kik? Tóth Ildikó, Zsótér Sándor, Hevesi László, Jenővári Miklós, Kárpáti Péter. Látvány: Veronika Keresztesová. Díszlet-kivitelező: Kárpáti Pál és Veronika Keresztesová. Fény: Langó Ádám. Dramaturg: Zsigó Anna. Mozgás: Horkay Barnabás. Produkciós vezető: Vajdai Veronika. Író, rendező: Kárpáti Péter