A kiskamaszoknak ajánlott Médea gyermekei egy válás feldolgozása a gyerekek szemszögéből. Mi derül ki alulnézetből, a falon átszűrődő veszekedésekből, apa elköltözéséből, anya hangulatingadozásaiból, a kissé esetlen nagynéni megjelenéséből? A darabot a pesti felnőtt közönség két évtizeddel ezelőtt a Kolibriben Novák János rendezésében is láthatta – az eredeti mű átiratát most drámapedagógiai foglalkozással kiegészítve állította színpadra Berzsenyi Bellaagh Ádám.

Fotók: Borovi Dániel

A budaörsi Városi Ifjúsági Klub színháztermében egy ikeás gyerekszoba ismerős sterilsége fogad bennünket. Fehér bútorok közt élénk színű ágyneműk, játékok, az emeletes ágyon alszik a két gyerek: a kilencéves kislány (Koós Boglárka) a felső, az ötéves kisfiú (Juhász Vince) pedig az alsó szinten. A sarokban a rikítólila ruhába öltözött nagynéni (Szőts Orsi) egy babzsákon kiterülve horkol. Hiába a téma – a színpadon álló bútorokhoz hasonló – magányos ridegsége, mégis végtelenül emberi és humoros történet elevenedik meg előttünk.

A gyerekszoba zárt világába beszivárgó zavar és fájdalom szokatlan atmoszférát eredményez. Eszembe juttatta a Vinge–Müller páros 2006-os Babaházát, amely szintén a gyermekek szemszögéből mutatja be a család összeomlását. A Médea gyermekeiben persze egészen máshogy kezelik a feszültséget, közel sincsen benne annyi agresszió és jelentős különbség, hogy itt a felnőttek nagyon is törődnek a gyerekekkel. Egyszerűen csak ügyetlenül kommunikálnak, nem tudnak mit kezdeni saját és egymás érzelmeivel – ami szintén a tragédiák visszatérő motívuma.

A testvérpárban gyűlő feszültség fokozatosan növekszik és a problémáikból alig kilátó felnőttek jószándékú, de ügyetlen reakciósora csak olaj a tűzre. A testvérek közötti párbeszédek, játékok (sok esetben a játszma talán pontosabb kifejezés) leképezik azt a sokszor kísérteties, egyszerre manipulatív és szimbiotikus, közös titkokra épülő, egymást szavak nélkül is megértő, de a másik határait folyton feszegető dinamikát, ami sok nézőnek ismerős lehet. Az egyik legerősebb jelenet számomra nem is a központi konfliktushoz kapcsolódik: a gyerekek nem tudnak aludni, mert érzik, hogy valami gond van, amit azonban senki nem magyaráz meg nekik, ezért próbálják magukat közös játékkal lefoglalni. Ebben a helyzetben persze semmi nem működik, nem tudnak igazán elmerülni egyik fantáziában sem. A nagylány aztán bedobja az ötletet, hogy „Játsszuk azt, hogy… kidoblak! Gyere, jó lesz!” – majd megpróbálja becsomagolni az öccsét egy ágyneműhuzatba, aki viszont ezt egy idő után inkább félelmetesnek találja, mint viccesnek. Ehhez hasonló az a jelenet is, amikor a lány elhiteti a testvérével, hogy bomba van a szobában – ez esetben is addig feszíti a játékot, míg a kisfiú valóban elhiszi, hogy mindjárt felrobbannak és halálra rémül. A saját feszültségével megküzdeni nem képes gyerek kegyetlen játékai ezek, amiket időről időre kiold az utolsó pillanatban érkező megértés és gondoskodni vágyás a kisebb testvér iránt.

Bár a gyerekeket felnőttek játszák, az előadás ügyesen kikerüli a nevetségesen koravén játékmód csapdáját. Igaz, az ötéves fiú időnként mintha túl könnyen megértené, mi zajlik a felnőttek között – de még talán épp nem válik szájbarágóssá a jelenet. A párbeszédek, játékok mindenesetre hátborzongatóan ismerősek. Három testvérrel felnőve nálunk sem volt hiány olyan jelenetekből, amelyek innen nézve már nem tűnnek túl harmonikusnak, és az engem körülvevő felnőttek sem mindig találták el, mikor és mennyit osszanak meg saját terheikből, bár ez mindig nehéz kérdés. A darab humora is a két világ (felnőtt-gyerek) keveredésének eredménye: a felnőttek valóságdarabjaiból értelmet gyúrni igyekvő gyermekek abszurd fantáziavilága elevenedik meg a színpadon.

A Médea gyermekeiben egyértelműen a „gyerekek” a sztárok, de az anya szerepébe az utolsó pillanatban beugró Pető Kata (ő jelmeztervezőként is részt vett az alkotásban) és az apát játszó Chován Gábor szülőpárosa sem okoz csalódást. Pontosan azt hozzák, amit a történet megkíván: bármennyire szeretik is ezek a szülők a gyermekeiket, fogalmuk sincs, mennyire engedhetik be őket konfliktusaikba – ez pedig szinte fizikailag tapintható távolságot eredményez az egyes szereplők között. Mindenki egyedül van, miközben mind megértésre vágynak. Az előadás tulajdonképpen egy váratlan és zavaros helyzet kibogozására irányuló esetlen próbálkozások és újrakapcsolódási kísérletek sorozata. Happy end nincsen, új élet kezdődik, amiben meg kell tanulnia a helyét gyereknek és felnőttnek egyaránt.

Az áthallások ellenére a Médea-mítosz csupán arra szolgál ebben az átiratban, hogy a gyerekeknek legyen egy (bizarr) kulcsa a családi konfliktushoz. A nagynéni meséli nekik esti mese gyanánt, hogyan hagyta el Jászón a családját. Maga is rájön ugyan, hogy ez nem volt a legjobb választás, de addigra már késő… A Médea gyermekei azonban közel sem olyan véres, mint Euripidész drámája; az anyuka (bár eszünkbe juthat, hogy nemrég az eredeti tragédiát azonos címen feldolgozó előadásban is Pető Kata játszotta Médeát) mindössze egyetlen poén kedvéért von párhuzamot saját maga és a hősnő története közt, amikor hűtlen férje megkérdezi, mi van a gyerekekkel.

Egyáltalán nem titkolt célja volt az alkotóknak, hogy egy kiskamaszok számára érthető, élvezhető előadást hozzanak létre. Ezért az előadást egy drámapedagógiai foglalkozás is követi (drámainstruktor: Debreceni Luca), mely segíti a látottak feldolgozását és talán elindít olyan beszélgetéseket, amelyek remélhetőleg oldani tudják a hasonló helyzetben lévő gyerekekben a feszültséget, és segítik egymás megértését. Sajnos ebbe a folyamatba a felnőtt közönség nem láthatott bele – én ezt kicsit sajnáltam, hiszen egy ilyen foglalkozás jó esetben szerves része az előadásnak. Amit persze máshogy néznek a különböző korosztályok, én például abban láttam a varázsát, hogy ráismertem benne saját gyermekkori élményeimre, illetve olyan mintázatokra, amiket ismerős gyerekeknél látok. Humora szintén valószínűleg inkább a felnőtt korosztálynak szól – kérdés, hogy ennek hiányában is meg tudja-e szólítani a fiatalabbakat. Ennek ellenére úgy látom, van annyira rétegzett az előadás, hogy a kamaszok is megtalálják benne azt, ami számukra gondolatébresztő lehet; és jó esetben ebben segít a végén a foglalkozás is.

Mi? Médea gyermekei – Suzanne Osten és Per Lysander koncepciója alapján írta Németh Nikolett
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Juhász Vince, Koós Boglárka, Pető Kata, Chován Gábor, Szőts Orsi. Dramaturg: Németh Nikolett. Díszlettervező: Sokorai Attila. Jelmeztervező: Pető Kata. Zeneszerző: Pellei Milán. A rendező munkatársa: Balla Anett. Drámainstruktor: Debreceni Luca. Rendező: Berzsenyi Bellaagh Ádám