„Kedves Liliomfi úr, én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez” – olvashatjuk Szigligeti Ede művében a teátristába habarodott Kamilla kisasszony dagályos vallomását, akitől viszont Liliomfi azonnal a kisasszony bájos növendékéhez, Mariskához fordul a kérdéssel: „És Mari kisasszony?” A lelkes válasz pedig: „Ó, én is.” Ez az egyetlen mondat, amely vegytiszta pátosszal szól a Vígszínház előadásának legvégén.

Fotók: Dömölky Dániel

Először Mariska, illetve az őt alakító Gál Réka Ágota szájából: „Én ellenállhatatlan vágyat érzek a színészethez!” Majd felsorakozik mögötte-mellette az összes szereplő, illetve színész, csak hogy töretlen elkötelezettséggel megismételjék a mondatot. A Liliomfi szereplői és az őket alakító színészek köteleződnek el tehát közösségileg-társulatilag a mesterségnek, a hivatásnak, az életformának, a látásmódnak… Mindannak a bárminek, amit érthetünk a teátrálisan helyzetbe hozott szó hallatán. A kettős rétegű pátoszhullámzás végén még a „színészet” ellen hadakozó Szilvai professzor is beáll a hűséget vallók sorába, és parókáját lekapva immár a Vígszínház igazgatójaként, Rudolf Péterként ismétli az ismétlendőt: „Én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez!” A közönség zöme pedig egyetértő nevetéssel és tapssal csatlakozik a hitvalló összhangzathoz – és ez a derűs emelkedettség határozza meg azután a zenés-játékos tapsrendet is.

De mit is jelentene itt és most, az ifjabb Vidnyánszky Attila által a Vígszínház nagyszínpadára rendezett Liliomfi világában a „színészet”?

Elsősorban, nem idegenül a Szigligeti-darab szelleméhez, önfeledt bohóckodást, ricsajozást, ripacskodást. Azután, elvárható módon, ironikus kikacsintást és összekacsintást. Meg persze, a színház ősi igényeinek megfelelően, folyamatos helyzet- és indulatlibikókát. És hát, igazodva a nagyszínpadi körülményekhez, harsány mimikát, gesztikát, akrobatikát, sőt alpinizmust. Ez utóbbi mutatványra a címszereplőt groteszk eksztázissal alakító vendégművész, Keresztes Tamás vállalkozik, aki egy ízben felhág a szekrényekből, ajtókból és mindenféle bútorszerű elemekből magasra emelt díszlet majdnem csúcsára (metaforikusan mondva a Mount Everest 4-es számú táborának magasságába). Meg még esetenként néhányan megjelennek a felsőbb régiók ajtó- és ablaknyílásaiban. Ám az előadás jobbára a felhúzott bútorhomlokzat előterében zajlik (olykor a nézőtér kínálta járatokban). Csiki Csaba díszletének így tehát nem is annyira funkcionális, mint inkább szimbolikus szerepe van, illetve kényszerfunkcionálisan kitölti a Vígszínház nagyszínpadának nézők felé irányuló felületét, vagy ha tetszik, szimbolikusan átváltozik homlokzati látványelemmé. Jóllehet, a „színészet” külsőségeit megjelenítő látványhomlokzat azért egyszer tényleges szerepet is kap: a teátristák csalását leleplezni hivatott Schwartz (a mikulásszakállasra fazonírozott Borbiczki Ferenc) érkezésekor megreped – azután persze a Liliomfi és Szellemfi (a fergetegesen bohóckodó Ötvös András) által működtetett összalakoskodás nyomán újra összeáll.

Mindenesetre szerencsésebb, jobban mondva bensőségesebb hangzás- és látványtere volt a majd’ egy évtizede Budaörsön színre vitt Liliomfinak, amelynek átírója, zenefelelőse és rendezője ugyanúgy Vecsei H. Miklós, Kovács Adrián és ifjabb Vidnyánszky Attila voltak, mint a nagyszínpadra telepített új változat esetében. Továbbá részt vett mindkét munkában Gyöngyösi Zoltán, mégpedig fordított életkori rendben: a ropogós fiatalok által alakított budaörsi változatban még Kányai fogadósként, a több színésznemzedéket egybemarkoló vígszínházi változatban pedig immár Gyuri pincérként. Csak hogy átadhassa korábbi helyét Hegedűs D. Gézának, aki lefegyverzően hozza az egy tömbből faragott fogadós szerepét. Nem mintha a többiek ne nyújtanának kiváló alakításokat. Én most igazságtalanul csak a darab jellegéből fakadó túlrajzoltságokhoz képest visszafogottan tartásos, és éppen ezért a teátrális túlzások közegében saját helyet találó Varga-Járó Sárát emelném ki, a Gyuri pincérbe szerelmesedett Erzsi szerepében. Bár mondhattam volna az ő dramaturgiai tükörpárját, a Liliomfiért epekedő Mariskát keccsel megtestesítő Gál Réka Ágotát is – a tenyeres-talpas voltában is hajlékony játékossággal felruházott Kamillát alakító Szilágyi Csenge ellenzékében.

Teljes értékű szerepet játszik továbbá a második szakasztól Kányai fogadóvá átalakult kulissza hátsó fertályában berendezkedett, onnan időnként előrébb mozgó Csángálló zenekar: biztos támasztékot kínálnak az énekes-táncos jelenetek előadóinak. Miközben filmes gyökerű effektekben, úgymint ismétlésekben, lassításokban, miegyebekben is bővelkedik az előadás, bár akár lehetne ezen a téren némiképp visszafogottabb is… A túlrajzolt helyzetek és az elrajzolt jellemek komikai mátrixában kap sajátos szerepet Ede, vagyis az 1848–49-es szabadságharc leverésének évében keletkezett darab szerzője, mégpedig a Kossuth-szakállas Méhes László nyugodtságot sugárzó, a neki köszönhető harsányságokat jótékonyan ellensúlyozó előadásában. Emlékezetes pillanat, amikor hármas alakzatba rendeződnek az öregek: Ede/Méhes, Szilvai/Rudolf és Kányai/Hegedűs – akik mellé szegődik később a negyedik szakállas, Schwartz/Borbiczki.

De visszatérve a fődologhoz, hogy tudniillik mi is volna az össztársulati hűségeskü tárgyaként magasztalt „színészet” az alkotók értelmezésében (és ebben nem igazán különbözik egymástól a 2015-ös budaörsi színrevitel és a vígszínházi újragombolás). Hát, leginkább talán színészmesterségbeli gyakorlatok pajkos sorozata, amellyel szórakozva szórakoztatnak minket, szórakozni vágyókat. Miközben azért mindvégig ott motoszkálhat bennünk a kérdés, hogy vajon mivé lesz, mivé akkumulálódik mindez. Mi lehet, mivé alakulhat, mivé alakítható a Szigligeti–Vidnyánszky-féle bohócság hangzás- és játszástere a jelenlegi, nem éppen eszményi körülmények közepette létező színházi és kulturális térben? Merthogy amikor már szinte elviselhetetlenségig fokozódik az önfeledt ripacskodásnak is becézhető „színészet”, akkor egy Tarantino-filmeket idéző tömeggyilkosságszimuláció zsanérján átbillenünk a már említett pátosztérbe. Ki-ki a maga módján csatlakozhat nézőként ebbe a körbe: érzelmesen vagy ironikusan, közelalélva vagy távolabb lépve. Leegyszerűsítve: míg az első felvonásban a kulisszák mögül kiáramló lángosszag teremtett afféle érzékelésközösséget (a szünetben a leleményesebben éhesek még ehettek is a sült lángosból), addig most lelki táplálékot, magasztos üzenetet kapunk.

Én például azt a lelki táplálékot vittem magammal, hogy a „színészet” lényege, legyen annak hordozója bármily harsány, bármily ripacs, bármily túlméretezett, mégiscsak erről a pátoszról, erről az „ellenállhatatlan szenvedélyről”, annak életre keltéséről és életben tartásáról szól.

Mi? Szigligeti Ede – Vecsei H. Miklós: Liliomfi
Hol? Vígszínház
Kik? Szilágyi Csenge, Rudolf Péter, Hegedűs D. Géza, Borbiczki Ferenc, Keresztes Tamás m.v., Ötvös András, Gál Réka Ágota e.h., Gyöngyösi Zoltán, Varga-Járó Sáró, Méhes László, Zoltán Áron, Molnár András e.h., Nyomárkay Zsigmond e.h., Közremáködik a Csángálló zenekar. Zene: Kovács Adrián, Mester Dávid. Szövegkönyv, dalszöveg: Vecsei H. Miklós. Díszlettervező: Csiki Csaba. Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna. Dramaturg: Németh Nikolett. Koreográfus: Berecz István. Világítástervező: Csontos Balázs. Zenei munkatárs: Bősze Tamás. A jelmeztervező munkatársa: Bényei Tünde. Artista oktató: Földi György. Ügyelő: Terjék Attila, Wiesmayer Erik. Súgó: Szarvas Éva. Rendezőasszisztens: Szládek Kata. Rendező: Ifj. Vidnyánszky Attila.