Számos kiváló Staféta-produkciót láttam az elmúlt évek során. Az évente meghirdetésre kerülő Staféta Pályázat Budapest Főváros Önkormányzatának tehetséggondozó projektje, melynek a fővárosban bemutatásra kerülő független színházi, tánc, újcirkusz és összművészeti kezdeményezések támogatása a célja. A támogatás lényege, hogy a pályájuk, s legfőképp az önálló munkásságuk elején járó előadóművészek és az induló művészeti csoportok vezetői számára megmutatkozási lehetőséget, és ami nagyon nem mindegy, ehhez anyagi forrást is biztosítanak. A FÜGE Egyesület ezidáig nyolc alkalommal bonyolította le ezt a nyílt – tehát nem meghívásos! – pályázatot, s aki esetleg most gondolkozna a pályázáson, az siessen, mert az idei pályázatok benyújtási határideje október 31. 16.00 óra.

Fotók: Kőrösi László

Pozitív emlékeimet nem kezdem sorolni, legfőképp azért, hogy nehogy kihagyjak egy-egy fontos, kiváló produkciót. Viszont most, hogy ebbe az igazán szépen kistafírozott előadásba kénytelen vagyok itt-ott beleakadni, most érzem át igazán ennek a pályázati rendszernek a semmi máshoz nem hasonlító fontosságát és erejét. Hogy micsoda óriási lehetőség, micsoda remek tanulási és önismereti alkalom egy-egy produkció elkészítése, azt a szerencsés nyertesek tudják. De szolgálhatná ez a projekt a szakmával még csak most ismerkedőket is, hisz van itt még egy pompás pedagógiai rókabőr, amit megfelelő dokumentáltság – például használható felvételek megléte – esetén a kevésbé sikerült opuszokról is le lehetne húzni. Sőt, leginkább azokról, hiszen az elemzők sokszor el szokták mondani, hogy a remekművek elemzése boldogító folyamat, de a tanulás és tanítás sok esetben hatékonyabb, ha a választott megoldások esetlegességére vagy hibáira tudunk rámutatni.

Most például azt gyanítom, hogy ez a rakéták, szintik, istenek című produkció, mely az alkotók szerint egy Bach és Gagarin főszereplésével zajló, képi és zenei dramaturgiára épülő időutazás a kollektív tudatalattinkba, legalább három hónapon át tudná foglalkoztatni az elemzésére vállalkozó, jövőbeli rendezőket és dramaturgokat, a benne lévő motívumokra, jelekre és egyéb információkra való egyszerű rákérdezésekkel. Megnézhetnék együtt, hogy amit a koncepciót kidolgozó és a szövegért felelős Szilvay Máté és Al-Farman Petra elgondolt, sőt, amit a dramaturgként működő Al-Farman Petra és a rendezést jegyző Szilvay Máté működőképesnek is érzett és jóváhagyott – valóban működik-e. Ha igen, miért, s ha nem, miért nem?

Nos, mi az, ami jó és érdekes ebben az akcióban? Elsősorban a sokat emlegetett „aranycsapat”, a közreműködők összeválogatása: A Soharóza kórus Jeli Sára Luca kékeslila, ezüstös űr-munkaruháiba öltöztetett tagjai: Asbóth Szaffi, Horváth Réka, Kertész Endre, Kovács Boróka, Monostori Bálint, Sipos András, akik a vidéki Szovjetunió ádáz gyerkőceit és a „világmindenség harmóniáját” Szász Petra hangzataival megidézni próbáló kozmikus legénységet egyforma odaadással alakították. Fontos volt a még mindig nem eléggé foglalkoztatott, nagy képességű Martinkovics Máté Gagarinként való szerepeltetése. És említeni kell a különös és erős, bár talán nem erre a térre szabott, bizarr jelenléttel rendelkező Szabó Veronika felkérése egy speciális, időnként németül káromkodó, Mikulás sityakot viselő Bach-figura megformálására, már csak azért is, mert tanulmányozásra érdemes, hogy az a fajta mutatványosi „hatóanyag”, amellyel ő rendelkezik, miért nem „oldódik” abban a közegben, amely most körülveszi.

Feltűnt és szép jövőt ígér a Jeli Sára Luca által tervezett – s rendezőileg, sajnos, kihasználatlanul hagyott – tizenvalahány óriás, ezüst gégecső által meghatározott teret látványossá és hangzatossá tevő brigád munkája.

S mi volt még figyelemreméltó? Talán az egész esemény föléneklése, tálalása, reklámozása. Ez képességeket igényel. Önbizalmat, fantáziát, beszédkészséget és helyzetfelismerést, s nem utolsó sorban a kapcsolati háló működtetését. De azért a sajtóban megjelenő szövegek átnézésekor egy szemináriumon esetleg azt is meg lehetne említeni, hogy a művükről nyilatkozó alkotókat – saját érdekükben, és nagy szeretettel – le kell választani az elkészült előadásról. Mindenki azt nyilatkozik, amit akar, de mondandójukat nem kell az elkészült mű részének tekinteni. A Revizoron Hollósi Zsolt kérdésére például azt válaszolta a filozófia-vallástudomány szakon előzőleg már diplomát szerzett, hatévnyi kórusénekléssel rendelkező, s vallásos neveltetését fontos tényként említő rendező: „Az előadásunk is arról szól, hogy mit jelent, milyen érzés – istenélményszerű valami – az űrbe menni. A plakátra is azt a kérdést írtuk fel, ami az előadás központi kérdése: Miért vágyunk az űrbe, ha tudjuk, hogy nincs ott semmi? Valahogy az űr a halálnak, az önmagunkkal vagy valamiféle isteni erővel való találkozásnak a metaforikus tere. Engem ez az élmény izgat, és ezen keresztül isten létéről, hírnévről, becsvágyról, önmagunk meghaladásáról szól ez az előadás.” Engem mint a nézők egyikét, ez a kijelentés zavarba hoz, s tulajdonképpen meg is lep. Vajon mivel kívánta a produkció mindezt megüzenni?

Mert Gagarinról még csak esett szó, s némiképp egy szintetizátort is helyzetbe hoztak, de a címben említett istenek még csak jeleket sem adtak. Elhiszem én, hogy egy kamaszfiúra nagy hatást tett annak felismerése, hogy a régi űrhajós filmek irányítópultjai hasonlítanak az analóg szintetizátorokra. Mert a rendező azt vallja, hogy „a kettő között ténylegesen is van kapcsolat, mert annak a nagy kulturális változásnak, amit Gagarin űrutazása hozott el, vizuálisan és akusztikusan az a megfelelője, ahogy az analóg szintetizátor kinéz, és ahogyan szól”, de ez kevés, és legfőképp kevéssé kihasznált motívum egy lábán álló produkcióhoz. Szilvay Máté azt állítja, hogy sikerült valami álombéli hálóval összekötni az űrutazás és a szintetizátorok világát, méghozzá úgy, hogy ehhez találtak (megtaláltak!) egy kifejező színházi nyelvet.

Egy lehetséges vitán tán bevallanám, nem érzékelem az ismertető szövegekben hangsúlyozott képi és zenei dramaturgia működését, és – ahogy a költő mondja – „nem beszélem a te nyelvedet” (P.J.). Viszont hajlandó lennék meggyőzetni magam. És nagyon is érdekelne, hogy miért maradt elvarratlanul két lazán bedobott nagy erejű motívum: az egyik a magát iskolai és politikai besúgásra edző kiskölyök sorsa és köze ehhez az egészhez, a másik pedig az a lélegzetelállító jelenet, amikor a sajtó elé álló, frissen földet ért Gagarin űrruhája mint jelmez kerül említésre, azzal a városi legenda felé pukedliző megengedéssel, hogy esetleg hazugság volt az egész első űrutazás. Mindkét elem erős drámaiságot hordoz. Vajon csak véletlenül?

Gondom van a térhasználattal és a színészvezetéssel is. Ha ily mértékben adunk a zeneiségre, hogy lehet nem észrevenni a szünetek süketségét, a feszültségnélküliséget? S azt, ami már az első pillanatokban föltűnhet a nézőnek, hogy már jó ideje lassítva és mórikálva lépkednek egymás felé a játszók, pedig – színészileg – még be se jött senki a térbe?

Elképzelhető, hogy Szilvay Máté rendezői adottságai kötött szövegű drámák bemutatása esetén ragyogóan működnek. Ez a produkciója most inkább dramaturgiai és rendezői felfedezések lehetőségét, s tanulási örömöket rejtő aranybánya.

Mi? Szilvay Máté: rakéták, szintik, istenek – intergalaktikus koncertszínház
Hol? Trafó
Kik? Szabó Veronika, Martinkovics Máté és a Soharóza kórus tagjai: Asbóth Szaffi, Horváth Réka, Kertész Endre, Kovács Boróka, Monostori Bálint, Sipos András. Szöveg, koncepció: Szilvay Máté, Al-Farman Petra. Dramaturg: Al-Farman Petra. Díszlet, jelmez: Jeli Sára Luca. Zene: Szászi Petra. Video design: Herpai Máté, Nagy Réka. Fénytervező: Dézsi Kata. Hang: Langó Ádám. Kellékes: Vágó Kriszta. Rendezőasszisztens: Perényi Luca. Produkciós vezető: Gulyás Dóra, FÜGE. Rendező: Szilvay Máté