Sok és tartalmas információt közöl a színlap Lev Birinszkijről és a Bolondok táncáról, a szerző életéről, sikeréről és hányattatásairól, a komédia hátteréről, tartalmáról és bemutatóiról. Aki soha nem olvasta és nem is látta a darabot, az is megállapíthatja a leírtakból, hogy igencsak zsúfolt művel találkozhat. Sok a szereplő, gazdag a cselekmény, szinte minden pillanatban történik valami valakivel, de a sok akció és perpatvar ellenére voltaképpen és lényegében nem változik semmi.

Fotók: Dömölky Dániel

Az 1905-ös forradalom bukására is reflektáló komédiában egy isten háta mögötti orosz városka kormányzója úgy próbál minél több pénzhez jutni, hogy azt hazudja feljebbvalóinak, hogy a kormányzóságban forradalom tört ki. Csakhogy hiába forrong az ország nagy része, itt, a világ végén akkor sem akar kirobbanni egyetlen árva konfliktus sem, ha a máshonnan elűzött ifjú forradalmárok már megérkeztek, sőt, a kormányzó házába is befészkelték magukat. Hogy a helyzet súlyát érzékeltesse, a kormányzó még merényletet is szervez önmaga ellen, ami végzetes baklövésnek bizonyul, mert a cári hatalom tapasztalt katonát küld a térségbe rendet teremteni. A kormányzó pedig kétségbeesetten küzd azért, hogy a tábornok megérkezéséig kitörjön a forradalom…Birinszkij darabja szatirikus élű; a korabeli orosz társadalom sok tipikus, ámde a jövőbe mutató jelenségét – korrupció, nacionalizmus, antiszemitizmus, népbutítás, gátlástalan propaganda, holdkóros és veszélyes világmegváltási ambíciók stb. – prezentálja, görbe tükörben, értelemszerűen nem a mély analízis igényével. A szereplők mind elrajzolt figurák – a pénzért és hatalomért küzdő, korrupt potentátok éppúgy, mint a jövőről csak ködös elképzelésekkel rendelkező, összevissza hablatyoló, de nagyjából mindenkit feláldozhatónak tekintő forradalmárok, vagy éppen az elbutított nép képviselői. A Bolondok tánca műfaji szempontból mégsem klasszikus szatíra, dramaturgiailag közelebb áll a pièce bien faite, illetve a bohózat hagyományaihoz. A cselekmény fontos része a sajátos szerelmi kergetőzés (amely részben félreértésen, részben félrevezetésen alapszik), egyes jelenetek humora a repetícióra épül, felbukkannak klasszikus bohózati figurák is. A humorforrást sokszor az jelenti, ahogyan a társadalmi-politikai szatíra ráépül a hagyományos vígjátéki-bohózati pillérekre. S miközben pompás humorú jelenetek sorakoznak egymás után, a konstrukció egésze meglehetősen túlterheltnek tűnik; túl sok mindent próbál a szerző belezsúfolni a megváltoztathatatlannak látszó társadalom teljes elzüllöttségének szatírájába. Ami furcsa módon a sok-sok történéssel, cselszövéssel, és akcióval együtt is kissé statikussá (és kiszámíthatóvá) teszi a cselekményt.

A darabot a majd’ egy évtizeddel ezelőtti szabadkai bemutató után másodjára színre állító Sebestyén Aba rendezése annyiban tökéletesen adekvát az alapművel, hogy igen zsúfolt, igen mozgalmas, színes, miközben nem mindig hat igazán dinamikusnak, és az önmagukban kiváló jelenetek nem hoznak létre egységesen erős konstrukciót. Sebestyén Aba és a dramaturg, Hárs Anna ugyan frissítették, korszerűsítették a szöveget, de a szerkezetet nem változtatták meg jelentősen. Vagyis a fontos szálakat és szereplőket megtartották, több stílusréteg és többfajta humorforrás is jelen van az előadásban. Ez már a nyitányon is érződik: hosszú némajátékkal indul a bemutató, amelyből a főbb szereplők többségét megismerhetjük, és amely a maga burleszkbe hajó játékosságával rögvest nyomatékosítja a produkció egyik meghatározó stílusrétegét. Hasonlóképpen érzékelhetővé válik a zenének és a koreográfiának az egész előadást érintő jelentősége is. Móser Ádám háttérben is markánsan jelen lévő zenésze akár önálló szereplőként (amolyan jelképes kívülállóként) is értelmezhető, Cári Tibor zenéje és Widder Kristóf koreográfiája pedig a cselekményhez illeszkedő, de attól elemelkedő betétszámokat hoz létre. (A koreográfia nemcsak a zenés jelenetekben meghatározó, hanem a dinamikus színpadi cselekvéseknél is.) Ezek a betétek szellemesek, színházi értelemben is tartalmasak, erős atmoszférát is teremtenek, ám nem épül belőlük olyan színházi nyelv, amely a játék egészét meghatározná. Sőt, a másik póluson a hagyományos, „prózai” kabarépoénok is jelen vannak. És azok sem akárhogyan: Gazsó György például megszámlálhatatlanodik alkalommal is képes mulatságossá tenni az együgyű paraszt, Nyikita egyre abszurdabb aggályát (Nyikita ugyan anyagi jólétét és fia taníttatását is Goldmann-nak köszönheti, mégis attól fél, hogy a zsidó kereskedő becsapja őt), úgy, hogy ugyanazt a mondatot, ugyanazzal a hanglejtéssel, az ésszerűség határait jóval túllépve ismételgeti. Sokszínű és szintén aprólékosan kidolgozott a látványvilág is. Bartha József díszletében a zöld szín dominál: zöld a szőnyegpadló, zöldek a nyílászárók rácsokat formázó keretei és zöldek a szereplők által színre hordott, ott elburjánzó, csaknem az egész játékteret ellepő, titkokat rejtegető szobanövények is. Ugyanakkor modern, fehér-szürke irodabútorok is kerülnek a térbe, amelynek centrális részén a klasszikus vaudeville egyik legfontosabb tárgyi kelléke, a nagy piros (vörös) ágy áll. Ignjatovic Kristina jelmezeinek domináns színe pedig a fekete, főként persze a forradalmárok viseleténél. Ám a jellegzetes bőrkabátok, Lenin-sapkák sem rejtik el az alattuk hordott vörös ingeket, pólókat. Így képez egymással szellemes párhuzamot ágy és ing, bujálkodás és vérontás, bohózat és történelmi dráma.

A látványhoz tartozik még a szereplők arcfestése is, amely elvben éppúgy utalhat a társadalmi, mint a színházi maszkokra. Ám többletjelentést egyikhez sem ad, így túlságosan illusztratívnak, következésképpen feleslegesnek érzem. Az előadás minden más eleme azonban a helyén van, ráadásul magas szakmai színvonalon valósul meg. A bohózati masinéria éppúgy működik, mint az elkomorodó szatíra, ülnek a poénok, a játékötletek, könnyű belelátni a múltat a jelenbe és a jelent a múltba, miközben hol teljesen elemelkedünk a valóságtól, hol pedig minden abszurdba hajló túlzás ellenére is ijesztően valóságosnak érezzük az ábrázolt világot. Csak éppen ez így, együtt sok egy kicsit. Nem feltétlenül terjedelmileg az, hiszen a dialógusokból tényleg nem könnyű húzni (elvben lehet persze azt mondani, hogy ama bizonyos mondatot kevesebbszer is mondhatná Nyikita – csakhogy ezt éppen az abszurdumig fokozott ismétlődés teszi igazán poénná). Inkább egyfajta szerkezeti ökonómia hiányzik a játékból, amely az egymás mellé illesztett cselekményszálakat, illetve stílusrétegeket, hatáselemeket szigorúbb rendbe szervezné, illetve némiképp megrostálná. Lehetne ritkítani az ötleteket, a betétszámokat, sűrítve ezzel az eseményeket, vagy éppen ellenkezőleg: magából a stílusból eredeti színházi nyelvet építeni, és a cselekményt ritkítani, egyes szereplőket, történéseket elhagyni. Akkor talán nemcsak gazdagnak, színesnek tűnne a produkció, de intenzívnek is, s nem érezném helyenként azt, hogy a sok színpadi történés ellenére is nehezen halad előre a játék, és hogy a rengeteg mozgás, kergetőzés dacára is gyakran hiányzik belőle az a dinamika, amely pergővé, izgalmassá, feszültté tudná tenni a jeleneteket.

Komoly érdeme viszont Sebestyén Aba rendezésének a színészi alakítások egységesen magas színvonala – így a színészi munka akkor is leköti a figyelmet, amikor a cselekmény kevéssé ragad magával. A játékmód természetesen stilizált, a karakterek ironizáltak, jellemgyengeségeiket sűrítetten, komikusan mutatják az alakítások, de a stilizálás nem parodisztikus, nem fedi el az egyes figurák veszélyességét. Habarovics kormányzó nem éles eszű szélhámos, hanem nehézkes felfogású, ám ösztönösen korrupt és hatalmával visszaélő helyi kiskirály, aki gyakorlatilag mindig előre próbál menekülni a mind kritikusabb helyzetből. László Zsolt játéka beszédben, gesztusban, mozgásban is tökéletesen egyesíti a lassú felfogásból adódó teszetoszaságot a hatalmi arroganciával és az érzelemmentes kíméletlenséggel. A hatalom szürke eminenciását, a gátlástalan tanácsadót, aki hasonló gátlástalansággal árulja el amúgy is semmibe vett munkaadóját, Porogi Ádám narcisztikus, kimérten pikírt, alighanem az egész világra felülről tekintő alaknak láttatja. Tóth Ildikó a kormányzó feleségeként könnyed természetességgel és sármmal kerül a bohózati szerelmi kergetőzés középpontjába; Jelizaveta „kivirágzása” tökéletesen ellenpontja férje szétesésének. A kergetőzésben kiváló partnere a „beépített” forradalmárt adó Simon Zoltán, aki változatosan lavíroz Kozakov szerelmi bizonytalansága és megingathatatlan forradalmi elkötelezettsége között. Az elvakultságnak, az álmok és a valóság összecserélésének, a tapasztalatlanságból (is) fakadó életidegenségnek széles tárházat mutatja a forradalmárok csoportja, amelynek egyes karaktereit színesen formálja meg Sipos Vera, Sodró Eliza, Fehér László, Szirony Kornél és Juhász Tibor. Az idős, tapasztalt vezér alakjában Schneider Zoltán pedig azt is megmutatja, hogyan sáfárkodhat egy vezető az ifjak lázálmaival, vakságával, butaságával. Martin Márta és Fehér László hivatalnok párosa a kényszeres alkalmazkodás változatait prezentálja, éppoly meggyőzően, mint ahogyan Pál András a boldogulni, de legalább a pogromot józan ésszel elkerülni próbáló zsidó kereskedő kényszerű alkalmazkodását. Kozma Veronika a két szolgáló kevéssé megírt alakját eredeti módon egyéníti; ezek a kissé furcsa karakterek mintha a többieknél jobban tudnák függetleníteni magukat az őket körülvevő világtól. A kormányzó tevékenységét ellenőrző, ám törvénytelen cselekedeteinek lehetőségét rendszerszinten megteremtő hatalom felülről érkező képviselőjét, Dernov tábornokot egy mélyen ironikus szereposztási gesztussal ugyanaz a Gazsó György játssza, aki a társadalmi hierarchia legalján álló, voltaképpen a gyűlöletet, az antiszemita érzelmeket már rég magába szívott elbutított népet képviselő Nyikita parasztot formálja meg. És kétséget sem hagy arról, hogy Habarovics bukása után sem következnek szebb idők. Sőt.

Mi? Lev Birinszkij: Bolondok tánca
Hol? Radnóti Miklós Színház
Kik? Dramaturg: Hárs Anna. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Ignjatovic Kristina. Zeneszerző: Cári Tibor. Koreográfia: Widder Kristóf. Rendező: Sebestyén Aba. Szereplők: László Zsolt, Tóth Ildikó, Szirony Kornél e.h., Simon Zoltán, Fehér László, Juhász Tibor e.h., Schneider Zoltán, Sipos Vera, Sodró Eliza, Pál András, Gazsó György, Porogi Ádám, Kozma Veronika e.h., Martin Márta. Zenész: Móser Ádám/Wagner-Puskás Péter.