Kérjük, értékelje egy 1-től 10-ig terjedő skálán, hogy mennyire ért egyet az alábbi állításokkal!
A.) A NER-eseknek is van lelke.
B.) Az LMBTQIA+ emberek is lehetnek igazi rohadékok.

Fotók: Mészáros Csaba

Jó, ez úgy kezdődik, mint egy hülye vicc – vagy mint egy bohózat. És valóban, mindkettőből jutott bőven Pintér Béla új előadásába, az Idegen testbe. A cselekmény félúton lavíroz valahol a Szentivánéji álom és egy brazil szappanopera között. Történetünk elején Szilvi (Péter Kata) épp második házasságát köti meg a transznemű Alexszel (Messaoudi Emina), miután első házassága ifj. Kertész Jenővel (Takács Géza) zátonyra futott. Az esküvőn megjelenik Milán (Adorjáni Bálint) és szerelme, Benjámin (Szabó Kimmel Tamás), akik mindketten elegáns és viccesen hosszú nevű pozíciókat töltenek be a kormányzatban. Mint kiderül, mindkét pár gyereket szeretne, mégpedig úgy, hogy egy másik házasodni készülő meleg pár, Arnold és Gergő hímivarsejtjeit használják fel, a gyerekeket pedig Szilvi, illetve Benjámin (aki biológiai értelemben nő) hordanák ki. Mindeközben ifj. Kertész Jenő összejön a komplikált lombikműveletet koordináló Évával (Fodor Annamária), aki minden jel ellenére (szintén) transznemű férfi, és aki valamilyen okból ifj. Kertész Jenő apjával, a békemenetes-fideszhívő Kertész Jenővel (Gálvölgyi János) is viszonyba keveredik. És így tovább, és így tovább, mígnem az előadás végén mégiscsak történik egy-két érdekes dolog.

Ha a kedves olvasó elvesztette volna a fonalat, az nem véletlen: a darab messze legszórakoztatóbb pillanatai azok, amikor a kevésbé progresszív világlátású szereplőkkel karöltve megpróbáljuk megérteni, hogy pontosan ki kicsoda-micsoda ezekben a párkapcsolatokban. A szereplők pedig azt is, hogy mindennek milyen következményei lehetnek rájuk nézve (ti. hogy pénisszel vagy vaginával rendelkező személyekkel hozta össze őket a jó- vagy a balsors). A látvány, a jelmezek szintén a bohózati hatást erősítik – mintha az előadás efemer, sufnituning díszletével, jelmezeivel is azt sugallná, hogy ez nem a valóság, „csak” egy (tan)mese. A poénok másik fele szokás szerint a regnáló hatalmat találja el, bár kevés kivételtől eltekintve ezek a korábbi Pintér-előadásokkal összehasonlítva kicsit tompák vagy erőtlenek.

Már itt látszik, hogy az Idegen test bohózatként kényelmetlen helyzetbe hozza a (szerzői bánásmód alapján ellenzékinek feltételezett) nézőközönséget: míg a kormánykritikus vicceken (még ha nem is annyira ütősek) lehet teliszájjal, már-már tobzódva röhögni, addig a melegek, transzneműek és nembinárisok „kárára” elsütött (egyébként véletlenül sem éles vagy különösebben bántó) viccek eleve önreflexióra késztetnek: vajon szabad-e ezen kuncogni, röhögni, kacarászni? Ha most a nevetésemmel elfogadom, jóváhagyom, hogy valóban vicces az, amikor azt sem tudom, ki fiú és ki lány a színpadon, nem fogok-e vajon holnap fideszes svábbogárként ébredni az ágyamban, és genderdiktatúráról delirálni? Nevetésünkbe éberség vegyül: időről időre reflektálni kényszerülünk arra, hogy nevetésünknek erkölcsi tétje van. Vagy nincs: egyes filozófusok meggyőzően érvelnek amellett, hogy egy erkölcsileg kifogásolható vicc is lehet roppant szórakoztató.

De milyen, önmagán túlmutató tétje lehet a két szféra (NER uralkodóosztály és LMBT+-közösség) effajta összemontírozásának, egymásra olvasásának? Szabó Kimmel Tamás kvázi rezonőrként külön felhívja a figyelmünket az elpusztult almafáról szóló dalra, amelyet Fodor Annamária kétszer is előad, de Isten látja lelkem, fogalmam sincs, hogyan kellene értelmeznem. (A szerkesztőség minden megoldást örömmel fogad.)

Az előadás a lehető legmarkánsabban elhatárolódik attól, hogy a két csoportot (NER-hatalmasok és az LMBT+-közösség) az agresszor és az áldozat unásig ismert pozícióinak feleltesse meg. Nemcsak mert a darabban a két szerep időnként egybeesik, hanem mert a történet előrehaladtával az az érzetünk támad, hogy itt fiatalok és öregek, konzervatívok és progresszívok, melegek és heterók mind ugyanazokat a köröket futják. Az előadás lépésről lépésre forgácsolja szét az eleve törékenynek tűnő szeretetkapcsolatokat, amelyek képmutatása, öntetszelgése, fájdalmas hatalmi játszmái láttán nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy pusztán a szexuális orientáció/identitás felvállalása és mások általi elfogadása elég lenne a boldogsághoz. Szélsőségesen aszimmetrikus viszonyokat látunk, amelyekben az egyik fél érzelmileg elérhetetlen, míg a másik szélsőségesen kiszolgáltatott. A felül lévő szereplők pedig minden módon vissza is élnek pillanatnyi hatalmukkal. (Ennek visszatérő megjelenése, amikor térden állva könyörögnek nekik, legtöbbször azért, hogy ne hagyják el a másikat. Spoiler: e könyörgések sosem érnek célt.)

Az Idegen test mint cím így egyszerre három jelentésréteget tart párhuzamosan mozgásban: a transzneműséggel összefüggő testi diszfóriát; a másikat mint idegent, akivel nem jöhet létre egyesülés, összeolvadás, érzelmi egyensúly; végül pedig az önkényesen leválogatott petesejtekből és spermiumokból létrejövő, mesterséges úton beültetett magzatot, aki idegen testként van jelen a terhes Szilvi méhében. Ezek közül a harmadik az, amely tétet és mélységet ad az előadásnak. Kifejezetten erős a kontraszt az esküvők kivagyi, felszínes, semmire nem kötelező könnyedsége, és egy új emberi élet világra hozatalának halálos komolysága között. Ezt előlegezi meg már az előadás elején ifj. Kertész Jenő könyörgése (az első térden állás) Szilvinek és Alexnek, hogy Szilvi ne hordjon ki olyan gyereket, akivel genetikailag nincs kapcsolata. Bár a Takács Géza által a darab átlagos elmélyültségénél sokkal igényesebben megformált figura ekkor még komikus és tudatlan konzervatívként kellene álljon előttünk, már itt elkezdenek összefolyni a pozíciók: intelmeinek valós súlya van.

Szintén ezt látszik erősíteni, hogy a sokszor elkalandozó, lelassuló, időnként fókuszvesztett előadást végül az utolsó szülésjelenet katarzisa fogja össze, és tereli visszamenőleg mederbe. Nemcsak a színpadi látvány, a testek félig groteszk, félig magasztos együttműködése emeli meg és lényegíti át az addigiakat, hanem ami ténylegesen lejátszódik. Mert végül mégis történik valami súlyos és igazi a színpadon: egy ember életet ad valakinek, valakinek pedig elkezdődik az élete.

Az utolsó jelenet így visszamenőleg is elárul valamit a szereplők hübriszéről. Ezeket az embereket az önzés és az önkény sajátos ötvözete fűzi össze: egy attitűd, hogy ha megvan hozzá a kellő hatalmam, akkor mind a természetet, mind a többi embert alárendelhetem a saját magamról és az általam vágyott életről kitalált víziónak. Hogy az önmeghatározásnak és az önmegvalósításnak sem természetes, sem erkölcsi gátjai nincsenek. Ebben az értelemben az Idegen test olvasható úgy liberális, mint konzervatív tanmesének. Vagy ugyanez másképp: hogy a hatalom gyakorlásának és az egyéni boldogságkeresésnek is vannak korlátai. Amelyekről jó lenne nem elfeledkezni.

Mi? Pintér Béla: Idegen test
Hol? Átrium
Kik? Péter Kata, Szabó Kimmel Tamás, Adorjáni Bálint, Takács Géza, Gálvölgyi János, Fodor Annamária, Messaoudi Emina, Jankovics Péter, Szabó Zoltán. Dramaturg: Enyedi Éva. Zene: Jankovics Péter. Látvány: Gergely-Farnos Lilla. Jelmez: Hornyák Dóra. Fény: Sári László, Horváth Virgil. Hang: Gyirán Péter, Farsang Áron, Benkocs Gábor. Műszak: Berecz Csaba, Berecz Eugén, Károlyi Roland, Károlyi Norber. Fodrász: Milák Beáta / Bán Zsófi. A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina, Horog Sára. Írta és rendezte: Pintér Béla