A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Embrace and Connect tematikájú világkongresszusának megnyitó beszéde. Elhangzott 2024. szeptember 19-én Antwerpenben.

Milo Rau független színházi alkotóként került nagy presztízsű európai kulturális intézmények élére: 2018-ban egy belgiumi kőszínház, az NTGent igazgatója, majd 2023-ban a Wiener Festwochen intendánsa lett. A fesztivál „Tartozunk a világnak egy forradalommal” szlogen alatt futó, 13,6 millió euróból megvalósított idei programsorozatáért már az általa összeállított team volt felelős. A város szociáldemokrata hagyományaira hivatkozva már a megnyitón kikiáltották a Bécsi Szabad Köztársaságot, amelynek a város polgáraiból, valamint neves alkotókból és gondolkodókból összeállított tanácsa egy hónapos ülésezés alatt megalkotta a Bécsi nyilatkozatot. A fesztivál zárlataként közzétett dokumentum tíz pontban foglalja össze azokat a progresszív elveket, amelyeknek a szervezők mindenképp meg szeretnének felelni a következő években.

Meglehet, a politika keresztülhúzza a jelentős múltra visszatekintő kulturális intézmény megreformálására kovácsolt terveket. (Mert valójában a jól csengő „forradalom” címszó alatt nem mást terveztek, mint egy radikális intézményi reformot.) Mióta az Európa Parlamenti választások után az országgyűlési választásokon is az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) kapta a legtöbb szavazatot, amely választási programjában deklarálta a Festwochennek juttatott állami támogatás radikális csökkentését, Rau számára már nem a nyilatkozatban foglaltak megvalósítása tűnik első számú prioritásnak, hanem a populista/szélsőjobboldali pártok előretörésével szembeni nemzetközi ellenállási mozgalom megszervezése. Az alábbi beszéd, amely a színházcsinálás megváltozott keretfeltételeivel igyekszik számot vetni, az Ellenállás most! elnevezésű programsorozat egyik állomásán hangzott el.

A szöveg a Raura jellemző programadó hévvel deklarálja az ellenállás szükségességét, ha kell, a művészet fegyverré avatását, egyszersmind előrevetíti e harc szükségszerű elbukását. Ugyanakkor nem tartalmaz konkrét cselekvési ajánlatokat, és feltűnő módon nem tematizálja azt sem, hogy vajon mi az oka a populista/szélsőjobboldali pártok előretörésének, hogyan voltak képesek az elmúlt években ilyen jelentős mértékben növelni szavazóbázisukat.

Kricsfalusi Beatrix

Milo Rau. Fotó: Magdalena Blaszczuk

Kedves barátaim!

Közép-Európából, egészen pontosan Bécsből, Ausztria fővárosából érkeztem önökhöz. Bécs az ötödik legnagyobb és leggyorsabban növekvő város az EU-ban, és ez a Kelet-Európából – a volt Jugoszláviából, Magyarországról és Ukrajnából – oda áramló bevándorlásnak köszönhető. A demográfusok becslése szerint Bécsnek jövőre több lakosa lesz, mint Párizsnak. Pozsony, Szlovákia fővárosa egyórányi autóútra van Bécstől, Magyarországé – Orbán Viktor birodalmáé –, Budapest pedig alig több mint kétórányira. Ez két olyan uniós állam, amely már szélsőjobboldali kormányok kezébe került, ahogyan arról már bizonyára hallottak.

Három nappal ezelőtt a közelben, Amszterdamban beszélgettem a Szlovák Nemzeti Színház főigazgatójával, Matej Drlickával, akit a kulturális minisztere elbocsátott. A kulturális miniszter – egy volt televíziós műsorvezető, akit homofób kijelentései miatt rúgott ki a csatornája – azzal indokolta döntését, hogy a színház programja túlságosan „aktivista”, és nem eléggé „nemzeti”, más szóval túl aktuális és túl globális. Azóta a szlovákiai művészeti ágazat figyelmeztető sztrájkot hirdetett, amelyhez eddig több százezer polgár és mintegy háromszáz intézmény csatlakozott. Amikor értesültem az elbocsátásáról (ez augusztus közepén történt), felhívtam Matejt. Megkért, hogy írjak nyílt levelet Fico szlovák miniszterelnöknek, amit mi – én és kétezer kulturális szakember Európa számos országából – meg is tettünk. Ezt írtuk: „Ahol a szakemberek munkáját a politikai megfelelés mércéjével kezdik mérni – és ha nem felelnek meg, akkor »aktivistának« bélyegzik őket –, ott véget ér a demokratikus társadalom és vele együtt a művészi szabadság”.

Ami Ausztriát illeti, a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jó eséllyel megnyeri a szeptember 29-i választásokat. A konzervatív Néppárttal (ÖVP) várhatóan koalícióra lépő párt előreláthatólag 60 százalékos abszolút többséget szerez.^[1] Ezért Elfriede Jelinekkel, akivel jelenleg egy közös színházi projekten dolgozunk, két héttel ezelőtt felhívást tettünk közzé^[2] a párt ellen, amely – azt hiszem, ez mindent elmond – egy Goebbels-idézet, a „Festung Österreich” (Ausztria erőd) égisze alatt kampányol.^[3] A „két nemet” alkotmányban akarják rögzíteni, radikális „remigrációt” látnak szükségesnek, és általában véve kétosztatú társadalom kialakítására törekszenek. Választási győzelem esetén az FPÖ „teljhatalmat kíván szerezni a három alapvető elem – a kormány, a tér és az emberek – felett”. A kultúrpolitika terén az FPÖ példaképeihez, Magyarországhoz és Szlovákiához hasonlóan tervez eljárni: csökkenteni akarja a „woke rendezvények”, konkrétan az Eurovíziós Dalfesztivál és a Wiener Festwochen támogatását.

Felmerül hát az egyszerű kérdés: hogyan tudunk ellenállni? Néhányan talán olvasták a könyveimet, esetleg a két legutóbbit, az egyiknek A színház demokrácia kicsiben^[4], a másiknak A jövő visszahódítása^[5] a címe. Ezekben arra kérdeztem rá, a művészek hogyan hozhatják létre az ellenállás művészetét, milyen formái lehetnek ennek, miben áll a szépsége és a borzalma. Ma arra a kérdésre keresem a választ, hogy mit tehetünk mi együtt mint mező, mint a színházcsinálók nagy szövetsége: strukturális értelemben. Ezért pénzről, politikáról, generációváltásról és történelemről fogok beszélni, méghozzá szinte kizárólag a saját szemszögemből, azaz európai perspektívából. Elnézést kérek, ha mindez egy kicsit elméleti lesz.

A második eljövetel, avagy ti, kik itt beléptek, hagyjatok fel minden reménnyel

Ez a beszéd az Ellenállás most! elnevezésű vitakörút része. Miután a korábban már említett két nyílt levél – a Szlovák Nemzeti Színházért, illetve az FPÖ ellen – megjelent, szükségét éreztem, hogy más művészekkel is kapcsolatba lépjek. Azért, hogy megtudjam, konkrétan milyen támadásokkal kell szembenézniük. Mert mindannyiunk tehetetlensége egészen pontosan egy dologgal függ össze: azzal, hogy nem kapcsoljuk össze a küzdelmeinket, hogy mindannyian magunkért, mondhatni hősies magányban küzdünk. Csakhogy, egyszerűen fogalmazva, meg kell alapítanunk a küzdelmek internacionáléját. Ennek a világkongresszusnak, ahol épp vagyunk, Embrace and Connect a hívószava, és pontosan erre szeretném irányítani mindenki figyelmét: a nemzeti realizmus elleni küzdelemhez nemzetközi realizmusra van szükségünk.

Mint tudjuk, ha művészetről beszélünk, pénzről is beszélünk. Emlékszem, hogy 2019-ben – ez még azelőtt történt, hogy Bécsbe költöztem volna, akkoriban az NTGent, a Genti Nemzeti Színház művészeti vezetője voltam; Gent körülbelül egyórányi autóútra van innen, mint Pozsony Bécstől – a flamand kormány költségvetési megszorításai ellen tüntettünk, amelyekről a szintén konzervatív Új Flamand Szövetség (NVA) döntött (ahogy egyébként dönt ma is). A számos felhívással kísért sztrájk nem járt eredménnyel. Amikor a Covid idején megírtuk a következő öt évre szóló művészeti programunkat, azt egy olyan kulturális költségvetés keretein belül tettük, amelyet eleve megkurtítottak. Metaforikusan szólva a támogatások elosztása olyan volt, mint az élelmiszerosztás egy természeti katasztrófa után: minden intézményt, minden független társulatot besoroltak egy csoportba, amely azonban túl kevés pénzzel rendelkezett.

A kiszolgálás szigorúan érkezési sorrendben történt: neoliberális szokásoknak megfelelően a valódi problémát – nevezetesen a támogatás túlságosan alacsony mértékét – versenykonfliktussá alakították át. Miközben mi itt tanácskozunk, Hollandiában épp hasonló folyamat zajlik. Mint tudjuk, a kultúrát érintő megszorítások a cenzúra kezdetét jelentik. Emlékszem az 1980-as évekre, amikor a neoliberális doktrína megjelent: akkoriban a kulturális intézmények összevonása jó ötletnek tűnt. Németországban például többtagozatos színházakat hoztak létre, és ez a folyamat az újraegyesítés után felgyorsult. Egy idő után azonban nyilvánvalóvá vált egy határ: a művészeti intézmények további racionalizálása magának a művészetnek a megsemmisítéséhez vezetett azáltal, hogy megszűnt a kísérletezés és a kudarc lehetősége.

Az évezred elejétől kezdve ezért számos globális struktúrát építettek ki vagy vissza. Kialakult egy nemzetközi turnéhálózat, egy élénk független szcéna, amelyet a néhai Hans-Thies Lehmann „posztdramatikus színháznak” nevezett: egy olyan színház, amely elkötelezett a kísérletezés, a nemzetközi cserefolyamatok, a globális forma keresése iránt – egyfajta második modernizmus, amelynek én magam is a gyermeke vagyok, és az úgynevezett „globális realizmusom” is abból nőtt ki. Amikor a neoliberalizmus a 2010-es évek vége felé, nem sokkal a Covid előtt újból felütötte a fejét, azt gondoltam: miért? Hiszen egyszer már nem működött. A már említett flamand költségvetési megszorítások idején az állam megrendelt egy független tanulmányt, amely minden ágazatban a befektetések és a hozam arányát elemezte – a kulturális ágazat végzett az élen, ahol egy euró befektetés nyolc euró nyereséget hozott. Azt mondanom sem kell, milyen eredmény jön ki a hadseregbe befektetett egy eurókból.

Amikor tehát ismét jöttek a költségvetési megszorítások, megértettem, hogy ezúttal nem a pénzről, hanem politikáról van szó. A társadalom átalakításáról, a kapcsolatok szétszakításáról – a független szcéna és a nagy színházak között, a műfajok, a kontinensek, a miliők között –, amelyeket valamivel korábban fáradságos munkával építettünk fel. Múlt héten az Ellenállás most! turné Stockholmban, Svédország fővárosában járt, ahol az ország legfontosabb független társulatának, a Konträrnek épp most vonták meg a támogatását. És ahogy néhány évvel ezelőtt Flandriában vagy jelenleg Hollandiában, senkinek meg sem fordult a fejében, hogy valóban költségvetési megszorítások okozzák ezt a helyzetet. „Azt akarják, hogy eltűnjünk” – osztotta meg velem Freja Hallberg, az igazgató. Mert, mint azt az imént mondtam, a kultúra a legtermékenyebb ágazat Európában.

Röviden: olyan korban élünk, amelyben bizonyos liberális illúziók a végét járják – vagy a független színházhoz hasonlóan egyszerűen eltűnnek. Kelet-Európában az úgynevezett tisztogatás már majdnem befejeződött, Nyugaton a szokásos atlanti késlekedésnek lehetünk tanúi, de itt is van, aki az évtized végére elvégezze ezt a munkát, Belgiumban az Új Flamand Szövetség, Hollandiában a „Szabadságpárt”, és az összes többi, hívják őket bárhogy. Magyar barátom, Mundruczó Kornél tavaly tavasszal Bécsben mutatta be társulata legújabb előadását, a Parallaxot, mert Budapesten már nem volt rá lehetőség. Nem, Orbán Viktor miniszterelnök nem tiltotta be a munkáját, mint elődei a kommunizmus idején, egyszerűen csak megvonta a társulattól az anyagi támogatást. Olyan időket élünk, amikor egy eszme ellen nem azzal harcolunk, hogy kritizáljuk, hanem azzal, hogy elzárjuk előle a forrásokat.

Lua Casella^[6] és én, ha nem tévedek, ugyanabban az évben születtünk, és azt hiszem, az itt jelenlévők többsége szintén a mi úgynevezett, a szociológiában X generációként emlegetett középgenerációnkhoz tartozik: ez a neoliberalizmus „aranynemzedéke”. Hogy Európánál maradjak: az előttünk járó, gyakran gúnyolt boomer-generáció buktatta meg a kommunizmust Keleten és harcolt a polgárjogokért Nyugaton. 1950-es születésű édesanyám tehát tipikus boomer, aki választókorba érve még három évig nem szavazhatott, mivel a hazámban, Svájcban csak 1971-ben vezették be a női választójogot. A homoszexualitás, az abortusz stb. legalizálása ugyanezekben az években történt. Tehát nagyon friss eseményekről beszélek, amelyek ugyanakkor számomra, aki 1977-ben születtem, még mindig a liberális demokrácia természetrajzának részét képezik.

Amikor a kilencvenes évek végén huszonévesen elkezdtem Németországban, majd Európában, később pedig szerte a világban színházat csinálni, Fukuyama elmélete a történelem végéről beigazolódni látszott. A liberális demokrácia, a szociális piacgazdaság és bizonyos kapcsolódó elképzelések győzedelmeskedtek, például a transznacionális együttműködés, az emberek szabad mozgása, a dekolonizáció, illetve általában a polifonikus világszínház eszméje, amelyet nagy fesztiválokon és külön erre a célra létrehozott egyetemi szakokon intézményesítettek. Ez volt az az időszak, amikor mindannyian „projektekben” kezdtünk gondolkodni: a jövő nyitott, alakítható volt. A forma volt a minden, a politika, úgy tűnt, lezárult. Mert a politikának múltszaga volt, a boomer-generáció szagát árasztotta magából, a szüleink nemzedékéét. Sőt, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az akkori európai politika rosszabb esetben a szabadsághiánytól, jobb esetben pedig az iskola áporodottságától bűzlött.

Mindez kissé filozofikusabb megfogalmazásban: azokban az években, amikor az 1989-es forradalmak még közel voltak, Európa büszke volt arra, hogy végre megvalósíthatja a felvilágosodás egyetemes utópiáját, azt az elképzelést, hogy Európa a demokrácia és a mindenki számára biztosított részvétel kontinense. És ami igazán lenyűgöző volt: Európa mint kétszeresen – nevezetesen a gyarmatosítás és a holokauszt ügyében – vétkes kontinens bűnösségét mind társadalmi, mind művészi értelemben komolyan feldolgozták ezekben az években. Hegelt idézve dialektikus évek voltak ezek: amit tettek, azt egyúttal kritizálták is, különösen az intézményeket, és nem színházat csináltak, hanem metaszínházat. Néhány európai rögeszme elhantolásra került: a kánon szentségének eszméje, a művészi zsenialitás eszméje, a túlkapás eszméje, a világ művészet általi jobbításának eszméje, és így tovább. Mindent dekonstruáltak, a szöveget, a szerzőt, a tragikusságot, a nyelvet, a műfajokat, a drámát – csodálatos felszabadulási folyamat volt.

Nem tudom pontosan, mikor kezdett mindez összeomlani. A posztdramatikusságból újból dráma lett, a globális kultúra észrevétlenül visszaváltozott néhány csipetnyi egzotikummal gazdagított nemzeti kultúrává. Bizonyára ismerik a vízzel teli fazékban ülő béka történetét, amelyik nem veszi észre, hogy milyen meleg van körülötte, mert a hőmérséklet csak fokról fokra emelkedik. A magam részéről az új nacionalizmus első jeleit kezdetben egy már egyébként is halálra ítélt múlt utóvédharcainak tartottam: mint amikor a szórakozóhelyről kidobott részeg vendég az utcán hangosan üvöltözik és panaszkodik.

Ráadásul, be kell vallanom, mindeközben meglehetősen sikeres és ezért védett voltam a saját „buborékomban”, a fesztiválok és produkciós házak hálózatában, amelyben a felvilágosodás értékeit, amelyekről az imént beszéltem, nemcsak megőrizték, hanem annál hangosabban védték, minél inkább rombolták őket ezen intézményeken kívül. Miközben a melegek jogai egyre inkább csorbultak, az abortuszhoz való jog eltűnt a különböző alkotmányokból, miközben emberek ezrei haltak meg az „Európa erőd” határainál, én aktivista színházat csináltam, és mindenféle akadémiai „safe space”-ekben előadásokat tartottam a határok nélküli, sokszínű és hatalommentes művészetről. Csaknem tíz évembe telt, mire rájöttem, hogy a történelem valójában visszafelé halad. És hogy ezt a csatát valószínűleg el fogjuk veszíteni.

„Ti, kik itt beléptek, hagyjatok fel minden reménnyel.” Amikor az Isteni színjáték elején Dante Vergilius vezetésével belép az alvilágba, a kapu fölött ez a szállóigévé vált mondat olvasható. Mint tudjuk, Dante nem önként fizetett be erre a kísértettúrára az alvilág élő halottaihoz. Eltévedt az erdőben, és így bármelyik út megfelelt neki, még akkor is, ha az a holtak birodalmába vezetett. Így hát én is arra kérem önöket: hagyjanak fel minden reménnyel. Mert ez a harc, amelyet vívunk, olyannyira politikai, hogy ennél politikaibb már nem is lehetne. A hívők tudják, mit jelent a Messiás második eljövetele: az apokalipszist, az általunk ismert világ végét. És a neoliberalizmus második eljövetele ugyanezt jelenti a kultúra számára: nem eggyel több vagy kevesebb projektet, a tét az, hogy hogyan akarunk élni.

Oidipusz király, avagy aki emlékszik a múltra, arra van kárhoztatva, hogy megismételje azt

Ha már az erdőknél tartunk, valószínűleg ismerik a mondást, hogy valaki nem látja a fától az erdőt. Ez arra utal, hogy minél jobban és konkrétabban ismerünk egy problémát, annál kevésbé tudunk hozzájárulni a megoldásához. A korábban említett, néhány nappal ezelőtti amszterdami vitán egy politológus is jelen volt. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ha az európai jobboldali pártok szövetsége megegyezne a Putyinnal kapcsolatos álláspontjukban, akkor abszolút többségük lenne az Európai Parlamentben. De az orosz fenyegetés minden egyes ország számára másképp néz ki, a történelmük és a földrajzi elhelyezkedésük miatt. A német, osztrák vagy francia jobboldal számára például Oroszország partner a nacionalista politika védelmében az EU-val szemben. A balti államok vagy Ukrajna számára viszont Oroszország logikusan a nemzeti függetlenségük ellensége.

Míg a demokrácia ellenségeinek széthúzása jó, a barátai széthúzása probléma. Nem kell emlékeztetnem a liberális művészek minden vitáját uraló ezer és ezer frakcióharcra például a polgárjogi mozgalomból eredő identitárius baloldal és a klasszikus marxista baloldal között, amely az igazságos újraelosztás mellett kötelezte el magát, és amely az általunk is űzött nyelvi és intézménykritikát nem tartja többnek elitista trükknél. De jelenleg egy másik konfliktus osztja meg az európai liberális baloldalt: a két súlyos trauma, jelesül a holokauszt és a gyarmati bűncselekmények elkövetésének traumája verseng egymással.

Folyamatosan ide-oda utazom egyrészt Belgium, Hollandia és Franciaország, másrészt Németország és Ausztria között. Németországot és Ausztriát – a zsidók népirtását végrehajtó országokat – még a művészeti vitákban is joggal határozza meg saját bűnösségük tudata. De amint Franciaországba, Belgiumba vagy Hollandiába érkezem, a gyarmati múlt traumája kerül előtérbe, a több millió halott például az egykori Belga Kongóban, Indonéziában vagy a Maghreb országokban.

Ez az oka annak, hogy az izraeli-palesztin háborút Nyugat-Európában elsősorban megszállási konfliktusként, a palesztin lakosság és általában véve az őslakos népek évtizedes elnyomásának utolsó, népirtó fejezeteként értelmezik.

Néhány nappal ezelőtt a holland színházi díjátadó gálán a gázai háborút minden második beszédben akként ítélték el, ami az az ENSZ meghatározása szerint: népirtásként. Ausztriában és Németországban ezzel szemben a „népirtás” kifejezést a holokausztra tartják fenn, és Gázával kapcsolatban antiszemita propagandának tekintik; sőt, a szó használatát törvény tiltja. Amikor meghívtam a francia Annie Ernaux-t és a görög Yanis Varoufakist, Izrael politikájának kritikusait a Wiener Festwochen szellemi tanácsadó testületébe, a Köztársaság Tanácsába, mindkettőjüket antiszemitának bélyegeztek a német nyelvű médiában. A holland színházi díjátadó gálának Németországban a rendőrség vetett volna véget.

És ezzel el is érkeztem mondandóm aktuális fejezetének mottójához, amely nyilvánvalóan a fordítottja annak a Santayana nevű filozófustól származó idézetnek, amelyről mindannyian tanultunk az iskolában: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra vannak kárhoztatva, hogy megismételjék azt.” Szerintem ennek az ellenkezője igaz: azáltal, hogy minden család a saját múltjára, a saját bűneire (vagy szenvedéseire) mered, nem csupán a maga módján válik boldogtalanná, ahogyan azt Tolsztoj igen szépen megfogalmazta az Anna Karenyinában. Akárcsak a görög tragédiákban, például az Oidipusz-történetben, ha az ember folyamatosan a múlt igazságtalanságain rágódik, az megakadályozza, hogy a jelent annak lássa, ami: a maga nemében tragédiának.

Ahogyan Oidipusz király maga okozta a pestist Thébában azzal, hogy nem volt hajlandó lemondani a saját múltja feletti értelmezési szuverenitásról, úgy a német nyelvű országok tragikus módon – pontosan a múltbeli bűnösségükért viselt felelősségük miatt – eltussolják a Gázai övezetben elkövetett katonai atrocitásokat. Másfelől az izraeli demokratikus erőkkel való szükséges szolidaritást akadályozza meg az a manicheista szemlélet, amely a konfliktust tisztán gyarmati háborúnak tekinti, amelyben mindig a palesztin félnek van igaza (szélsőséges esetben ideértve még a Hamasz tömeggyilkosait is).

Azonban a klasszikus tragédia ciklikus modellje mellett, amelyben az erőszak folyamatosan ismétlődik, van egy másik eredetelbeszélés is, amely a színházból származik. Aiszkhülosz Perzsák című darabjáról van szó, amely megteremti az ellenséggel szembeni törékeny együttérzés esztétikáját. A Perzsák a perzsa királyi udvarban játszódik közvetlenül azután, hogy Xerxész nagykirály flottája elsüllyedt Szalamisz partjainál. Egy költő, aki maga is harcolt a perzsák ellen, akiknek egyértelmű tervük volt a görög városok kiirtása, az ő szemszögükből ír egy darabot… Képesek vagyunk-e ma még ilyen dialektikára? Valószínűleg nem, de nincs más választásunk.

Mert ott, ahol a politika kudarcot vall, és a nacionalista diskurzus nyereségét hajszolja, csak a művészet nyújthat gyógyírt: egy olyan helyet, ahol lehetséges az empátia másokkal, ugyanakkor a szembenézés a saját vakfoltjainkkal is. Egy helyet, ahol egy új, tragikus költészet annak minden ellentmondásával és erkölcsi buktatójával együtt felszínre törhet. Egy helyet, ahol a sok fa ellenére megpróbáljuk meglátni az erdőt. A nemzetközi együttműködés, a cserefolyamatok helyét, egy olyan helyet, ahol az áldozati és elkövetői narratívák neoliberális versenye a szolidaritás globális narratívájává áll össze. Mert sajátos vakságunkat egyedül nem, csakis együtt tudjuk leküzdeni.

A tisztaság kritikája, avagy csak a szociáldemokrata realizmus rosszabb a szocialista realizmusnál

Ezt a mondatot mindig elmondom, amikor az ehhez hasonló tanácskozásokon túl jó a hangulat: a szocialista realizmusnál csak a szociáldemokrata realizmus rosszabb. A szociáldemokráciát persze nem mint pártideológiát értem, hanem azt a diskurzust értem alatta – amit itt én is folytatok –, amely a rendszer rossz szellemét mindenhová magával viszi, kivéve a művészetbe. Vagy pontosabban fogalmazva: a színház biztonságos tere, ahol a tolerancia és az önfelszabadítás uralkodik, csak a leigázás és kizsákmányolás globális rendszerének a másik oldala (vagy igazsága). És ahol a szocialista realizmus, esztétikailag bármilyen sekélyes is volt, még legalább egy másik világ utópiáján dolgozott, a szociáldemokrata realizmus megelégszik azzal, amit általában „elkötelezettségnek” neveznek: a valódi gyakorlat, a valódi változás esztétikai vagy diszkurzív placebójával. A forradalommal mint egyetemi szakkal vagy performatív műfajjal.

Csak hogy biztosan jól értsenek: a szociáldemokratikusan aktualizált liberalizmust az emberiség kapzsisága, történelemről való megfeledkezése és szellemi korlátoltsága elleni küzdelemben politikai értelemben teljesen jogosnak tartom. De a művészetben, a színházban éppen az emberi lények, az emberi kapcsolatok antagonizmusa, tehetetlensége, szelídsége, egyben rosszindulata az, aminek újra és újra le kell rombolnia az erkölcsi magabiztosságnak még a leghalványabb megnyilvánulását is. Abban a színházban, amilyenről én beszélek, nem létezhet a demokrácia „tűzfala”: a színházban a fasizmusnak, a romlottságnak, az ostobaságnak, azaz mindennek helye kell hogy legyen. Másként fogalmazva: amikor a munkánkban a határtalan, a globális dolgokat keressük, nem szabad nem tudomást vennünk a történelmi pillanat, a származásunk, a természetünk és végső soron a testünk által szabott határokról.

Hiszen miért ülnénk itt együtt, ha nem lennénk mindannyian önmagunkban elégtelenek és védtelenek? És ha őszinték vagyunk, az erkölcsi tisztaság és az elszenvedett igazságtalansághoz való ragaszkodás felvilágosodás kori mítoszainak egy része nem különbözik jelentősen az általam nacionalistának nevezett jobboldali mítoszoktól. Ezért itt és most hadat akarok üzenni minden olyan törekvésnek, amely akár a purizmus, akár az elkötelezettség nevében lép fel, de valójában kontrollálni akar. Hogy helyesen értsék a „nemzeti” fogalmát, amellyel dolgozom, a kánon negatív meghatározását, amelyen az én nemzedékem nőtt fel: semmi bajom a népi kultúrával, sem a magas kultúrával, semmi bajom a rezesbandákkal, sem Mozarttal. Jövőre többek között egy rezesbandával és a Bécsi Fiúkórussal együtt nyitjuk meg a Wiener Festwochent – akik kongói operaénekesekkel, Gianna Naninivel, a Pussy Riottal és Laurie Andersonnal együtt lépnek majd fel. Néhány száz méterre innen, a Flamand Operában a múlt évadban a Titus kegyelmét vittem színre Mozarttól csodálatos énekesekkel, valamint a város lakóival: flamand, dél-amerikai, afrikai, közel-keleti emberekkel. Mert Antwerpenben hiába a jobboldal kormányoz, ez valójában egy sokszínű város.

Ezért örülök, hogy Lua barátom szólalt fel előttem, és a tisztátalanság dicséretét énekelte. Nincs olyan szónok, nincs olyan beszédhelyzet, akire vagy amelyre támaszkodhatnánk, támaszkodnunk kellene. Emlékszem, amikor a Short of Lyingot, Lua első előadását láttam, azonnal tudtam, hogy ennek a művésznek el kell jönnie dolgozni az NTGentbe. Szinte ezzel egy időben, 2017-ben a berlini Schaubühnén egy úgynevezett világkongresszust szerveztem: a jelen eseményhez hasonlóan a világ minden tájáról érkező száz küldöttel együtt tárgyaltunk a világdemokrácia lehetséges témáiról és korlátairól, azaz a nemzeti és neokolonialista hatalmi apparátusok legyőzéséről. Amikor egy törökországi résztvevő nem volt hajlandó az örmény népirtást népirtásnak elismerni, az európai képviselők ki akarták dobni őt a parlamentből. Ám akkor a világparlamentünk elnöke, egy namíbiai politikus felállt, és azt mondta: „Törökország az egyetlen nemzet, amely elismeri a hererók elleni német népirtást. Ha neki mennie kell, akkor én is megyek.”

Nem tudom, önök hogyan kezelték volna ezt a helyzetet, biztosan ügyesebben, mint én. De pontosan ez az a politikus művészet, amelyről beszélek: ne hagyatkozzunk az erkölcsünkre, az elkötelezettségünkre, a saját perspektívánkra, a saját történelmünkre – maradjunk gyanakvóak. Tehát ha megengedik, hogy kijavítsam Dantét: szerintem nem a reményeinkkel kell felhagynunk a neonacionalista alvilág zombijai elleni küzdelemben, hanem csupán az illúzióinkkal. Ahogy James Baldwin mondta egyszer: „A mi korunkban, mint minden korban, a lehetetlen a legkevesebb, amit kérhetünk.” De ne felejtsük el, hogy mindannyian befejezetlenek vagyunk, hogy a lehetetlen éppúgy csábít minket, mint amennyire megrémít, hogy mindannyiunknál ott van az igazság egy része, miközben senkinek nincs birtokában a teljes igazság. És ezért, ismétlem, egymásra vagyunk utalva.

A szépség dicsérete, avagy az ellenállásnak nincs formája, az ellenállás maga a forma

Minden klasszikus tragédia négy felvonásból áll, még akkor is, ha a legtöbb ember azt hiszi, hogy ötből. Ezzel elérkeztünk az utolsó, talán legfontosabb ponthoz, a deus ex machinához: a szépség dicséretéhez. Az imént gúnyt űztem a szociáldemokrata realizmusból. Kérem, ne értsenek félre: ez nem felhívás a szocialista realizmusra, a propagandára, az agitpropra és valamiféle kézi vezérelt népfrontpolitikára. Ahogy időről időre elmondom: a szépség és a botrány testvérek, akiket születésükkor elválasztottak egymástól. De mindenekelőtt, ellentétben minden szocialista vagy fasiszta realistával, úgy gondolom, hogy az ellenállásnak nincs formája, hanem az maga forma. Engedjék meg, hogy megmagyarázzam.

Mint azt talán tudják, a műveim ellen rendszeresen indítanak jogi eljárást vagy lejárató kampányt a lehető legkülönbözőbb országokban, például Svájcban, Németországban, Tajvanon, az Egyesült Államokban, Brazíliában, Oroszországban vagy Belgiumban. Az érvek mindig politikaiak: a munkám sérti a lakosság ezen vagy azon részének érzéseit, legyen szó az oroszországi ortodox hívőkről, a franciaországi vagy brazíliai katolikusokról, noha a kritikusaim a kampányba őket nem vonják be, sőt, még csak nem is tájékoztatják minderről. Párizsban például egy jobboldali katolikus lelkész petíciót indított az egyik előadásom, a Five Easy Pieces című, gyerekekkel szembeni visszaélésekről szóló lírai darab ellen. Tízezer „aggódó katolikus” írta alá a levelet, amely megjelent néhány médiumban. A bemutató estéjén a színház előtt tüntetés volt, a tiltakozók festékkel teli zacskókat dobáltak, a közönség az épületbe is alig jutott be.

Az előadás azonban rácáfolt minden vádra: a költőiség, a humor, a gyerekszínészek szabadsága úgy oltott ki minden negatív előfeltevést, ahogy a hó elolvad a napon. Valami hasonlót élhettek meg a Putyinhoz hű ortodox kozákok, akik Moszkvában a Moszkvai perek című produkciónkat megrohamozták: úgy jöttek oda, hogy majd jól megvernek minket, de amikor meglátták, hogy a színpadon a kedvenc papjaik és a kedvenc tévés műsorvezetőjük másként gondolkodókkal vitatkoznak, zavartan leültek a nézők közé. „Olyan volt – mesélte később az azóta bezárt Szaharov Központ igazgatója –, mintha egy szürreális éber álomban lettem volna. Azt leszámítva, hogy valóságos volt.”

Azt akarom mondani, hogy a színháznak nem „kell” politikainak lennie, hiszen mindenképpen politikus. A színháznak szürreálisnak, őrültnek, látomásosnak, elviselhetetlenül ellentmondásosnak kell lennie. Néha – mint jelenleg Szlovákiában – a művészetnek fegyverré kell válnia, hogy megvédhesse a saját szabadságát. Elfriede Jelinekkel együtt közzétett felhívásunk, amely az FPÖ nacionalista, művészetellenes választási programja ellen irányul, a civil társadalom segélykiáltása. Mert a művészetnek szabadnak kell maradnia, más szóval összetettnek: sokszínűnek és kellemetlennek, sugárzónak és zavarosnak, mint amilyen maga a valóság. Rezesbanda és queer performanszok, Csehov és storytelling, rituálék és mesterséges intelligencia – ez mind színház. Mert a színháznak, mint minden művészetnek, soha nincs egyértelmű „állítása”, a művészet mindig többértelmű. A színház ezért mindig megbízhatatlan: olyan intézmény, amely minden más intézmény – sőt, maga az intézmény eszméje – ellenében épült, ugyanakkor az ideális, a legdemokratikusabb intézmény szeretne lenni.

Ezért az a politikus színház, amelyről beszélek, épp azáltal foglal állást, hogy a frontok közé pozicionálja önmagát, és alapvető kérdéseket tesz fel együttélésünkről, hittételeinkről és a világ ábrázolásáról. Egy dolog ma Moszkvában színházat csinálni – és más dolog Izraelben vagy Palesztinában, Olaszországban, Brazíliában, Magyarországon, a Kongói Demokratikus Köztársaságban vagy Ausztriában. Színpadra lépni mélyen politikai dolog. Mert mindig van egy politikai vagy társadalmi helyzet, amelyre reagálunk, ha csak a nézőkön keresztül is, akik a saját meggyőződéseiket, reményeiket és traumáikat vetítik arra, amit a színpadon látnak. Emlékszem egy néhány évvel ezelőtti párizsi panelbeszélgetésre: kritizáltam az unalmas európai klasszikusok karaokéját, ugyanannak a régi kánonnak az iparos módon örökösen aktualizált eljátszását.

Egy iráni művész félbeszakított, és azt mondta: „Csehovot előadni Teheránban forradalom, maga a szabadság! Ne szidja Csehovot, kérem!” És igaza volt. Mert ahogy arról mi, akik mindannyian a saját vakságunk rabjai vagyunk, folyton megfeledkezünk: az ellenállásnak nincs formája, az ellenállás maga a forma – és ez a forma mindenhol más. Amikor néhány napja Amszterdamban a radikális jobboldal felemelkedéséről beszélgettünk, az egyik néző szólásra jelentkezett. Szlovákként mutatkozott be, és feltett egy kérdést Matej Drlickának, emlékeznek, a Szlovák Nemzeti Színház elbocsátott igazgatójának: „Túl szelídek voltunk? Ezért vesztettük el a csatát a radikális jobboldallal szemben?” Matej egy pillanatig gondolkodott, majd végül azt mondta: „Semmi baj nincs azzal, ha szelídek vagyunk. Meg kell védenünk a szelídségünket. És a végén majd legyőzzük a jobboldalt – a szeretet erejével.”

Köszönöm mindannyiuknak a munkát, amit itt végeznek. Köszönöm, hogy nagylelkűen megengedték, hogy beszéljek, és köszönöm a türelmüket, hogy végighallgatták a mondandómat. És gratulálok az idei kongresszus nagyszerű témaválasztásához, mert ez ma fontosabbnak tűnik, mint valaha: Embrace and Connect.

Fordította és jegyzetekkel ellátta: Kricsfalusi Beatrix

A fordítás az alábbi német változat alapján készült:

Milo RAU, „Kunst muss zur Waffe werden, die unsere Freiheit verteidigt!”, der Freitag, 2024. szeptember 20., https://www.freitag.de/autoren/der-freitag/milo-rau-kunst-muss-zur-waffe-werden-die-unsere-freiheit-verteidigt

^[1] A választásokon az FPÖ a szavazatok 28,85%-át szerezte meg, míg az ÖVP-re a választók 26,26%-a voksolt. Mivel a többi párt nem kívánt koalícióra lépni az FPÖ-vel, a párt nem kapott felkérést kormányalakításra Alexander Van der Bellen szövetségi elnöktől.

^[2] Rau és Jelinek az osztrák írónő Burgtheater című darabjának 2025-ös bécsi bemutatóján dolgoznak. A petíció szövege az alábbi linken olvasható: https://www.festwochen.at/widerstand-jetzt.

^[3] Az FPÖ választási programjának címe, „Festung Österreich – Festung der Freiheit” (Ausztria erőd – a szabadság erődje) annyiban tekinthető Goebbels-idézetnek, amennyiben a náci propagandaminiszter a Harmadik Birodalom által elfoglalt területeket a „Festung Europa” elnevezéssel illette. Az FPÖ elnöke, Herbert Kickl május 1-jei beszédében a kifejezés konkrétan a migráció megállításával kapcsolatban hangzott el: „Machen wir es Orbán nach, bauen wir die Festung Österreich.” („Vegyünk példát Orbánról, építsük fel az Ausztria erődöt.”)

^[4] Milo Rau, Theater is democratie in het klein: kunst, maatschappij, verzet, Berchem: epo, 2022.

^[5] Milo Rau, Die Rückeroberung der Zukunft: ein Essay, Hamburg: Rowohlt Verlag, 2023.

^[6] Luanda Casella São Paulo-i író, performanszművész és színházi rendező, jelenleg Belgiumban, Gentben él.