Tordai Éva Hajókofferének nem az a legnagyobb értéke, hogy a történetépítés szempontjából szinte értékelhetetlen töredékeket kiegészítette és kerek, plautusi történetté varázsolta a római korból ránk maradt szöveget (bár már ez is igen nagy teljesítmény!), hanem hogy újragondolta a szereplőket, és a közöttük kialakuló-kialakítható konfliktusokat.

Színházi jelenet. Freskó a pompeii Casca Longus házának átriumában (Casa di Casca Longus o dei Quadretti Teatrali). Forrás: GetArchive

Az antik görög és római komédia mintegy háromszáz éven át volt jelen a színháztörténetben. Az i. e. 5. század második felétől az i. e. 2. század első harmadáig játszottak Görögországban, Alexandriában, Szicíliában, Rómában és talán Itália néhány más városában is görög ó-, közép-, és újkomédiát, később szerte Itáliában Plautust és Terentiust. A római birodalom fénykorában Seneca tragédiái komoly színvonalat képviseltek, csakhogy mindmáig vitatott, hogy egyáltalán bemutatták-e színházban ezeket a legtöbbször nagyon véres, kegyetlen történeteket. A széles közönségnek szánt előadások műfajai gyökeresen megváltoztak, s a panem et circenses! jelmondat jegyében a cirkuszi játékok, a gladiátorküzdelmek és az egyéb nagyszabású  látványosságok teljesen kiszorítottak a drámát, a színházat a közösségi terekből. Másfél évezred után éled csak újjá a színház klasszikus formája, a tragédia és a komédia, hogy azután Shakespeare, Molière, Racine és mások drámáiban mint történetelemek és dramaturgiai ihlető források éledjenek újjá a görög tragikusok – Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész –, és komédiaírók: Arisztophanész, Menandrosz (és persze a rómaiak, Plautus és Terentius). Egy-egy népszerű mítosz- vagy mitikus hős-motívum újra és újra feldolgozásra került az évszázadok során. A komédiánál maradva, gondolhatunk például az Amphitrüón-mítoszra, Héraklész (Hercules) megszületésének körülményeire, melyekről először Euripidész egy (elveszett) tragédiája szólt, majd az ennek felhasználásával megírt nagysikerű Plautus-komédiára (Amphitruo) , ami évszázadokkal később  Molière-t, még később pedig Kleistet is megihlette (hogy csak a legismertebbeket említsük, bár Jean Giraudoux 1929-ben született, Amphitruo 38 című saját változata már a címében is büszkén-kihívóan vállalta, hogy hányadik feldolgozása a klasszikus kori mítosznak). Fordítások, átdolgozások és újraírások születtek és születnek mind a mai napig a klasszikus görög és római színházi hagyományból, tragédiákból és komédiákból.

A komédia műfaji leírását, elemzését Arisztotelész csak megígérte a tragédiáról szóló Poétikában, de a szöveget vagy nem készítette el, vagy ma is lappang valahol, talán egy toscanai középkori könyvtárban egy kódex borítójába rejtve – Umberto Ecoval, és A rózsa nevében leírtakkal együtt, ebben reménykedem én is… De Arisztophanész kortársai annak idején – az i. e. 5. században, majd egy kicsit átnyúlva a 4. századba, egészen 386-ig, azaz az utolsó fennmaradt Arisztophanész-komédiáig, a Plutosz-ig – még láthatták az athéni Dionüszosz Színházban, és talán máshol is Görögországban e műfaj legsikerültebb, a drámaversversenyekbe beválogatott darabjait. Nagyon titokzatos műfaj az ókomédia, amennyire ezt a tizenegy fennmaradt Arisztophanész-komédiából meg tudjuk ítélni: legtöbbjük aktuális eseményekhez és élő személyekhez kötődő, bennfentes információkban gazdag, térben és időben szorosan az athéni jelenhez kapcsolódó történetekről szólnak – szókimondó, nyers, sokszor az obszcenitásig hétköznapi nyelvet használó hősökkel és hősnőkkel. A mitikus hősök, istenek és félistenek – amúgy az i. e. 5. század utolsó évtizedeiben már egyre kevésbé magasztos… – históriái a tragédiákba szorultak vissza, mely műfaj Athén bukása után (i. e. 405) nem tudott megújulni, így évszázadokon át új tragédiák helyett reprízek jelentették a tragikus színházat mindenütt a mediterráneumban.

A középkomédiáról (i. e. 4. század, kb. 320-ig) alig tudunk valamit, ilyen dráma ebből a korból nem maradt fenn. Azt tudjuk, hogy a thurioni Alexisz több mint száz komédiát jegyzett és nagyon népszerű volt; azt is feljegyezték, hogy nála tűnik el végleg a Kar, s hogy nála szerepelt először az az alacsony származású, minden lében kanál szereplő, a találékony szolga, aki ugyan mohó, pénzéhes és gátlástalan, de eszével, ügyességével céljához segíti mulya gazdáját, például kijátssza a gonosz, fukar öregeket. Ez az új szereplő a parazita (gör. paraszitosz, lat. parasitus – eredetileg „mellé leülő”, „vendég”), aki majd a római komédiában oly nagy karriert fog befutni Plautusnál és Terentiusnál, később pedig Shakespeare-nél, Molière-nél is fontos szerephez jut. Menandroszt (kb. i. e. 320-270) már konkrét művekből, pontosabban a több drámájából fennmaradt, hosszabb, egybefüggő töredékekből is ismerjük, sőt, a Düszkolosz (Embergyűlölő) és A lenyírt hajú lány teljes szövege rendelkezésünkre áll (mindkettő olvasható magyarul Trencsényi Waldapfel Imre, illetve Kerényi Grácia fordításában).

A magyar színházak nem tudnak mit kezdeni Plautusszal, hogy Terentiusról már említést se tegyünk. Ha jobban belegondolunk, persze Arisztophanésszel meg Menandrosszal sem, hiszen a Lüszisztraté legtöbbször alpári malackodássá egyszerűsített történetén kívül esetleg a  Madarak vagy a Felhők, ami nagyritkán felbukkan a magyar színpadokon, de ugyanolyan hamar és szinte visszhangtalanul el is tűnik, elfelejtődik.

Tordai Éva viszont vett egy nagy levegőt, és Hajókoffer címen írt egy Plautus-átiratkomédiát. Vagy még pontosabban, a nagyon töredékesen fennmaradt Vidularia (Koffer, Utazóládika) című Plautus-komédiát alapul véve megalkotott egy ízig-vérig mai komédiát. Tette ezt a műfaj szabályainak elmélyült ismeretével a tarsolyában, a fennmaradt római komédiák dramaturgiájának felhasználásával, nem utolsó sorban pedig több saját Plautus-fordítására támaszkodva (Plautus, Hét komédia, Budapest, Corvina, 2023.) A Vidulariából mindösszesen száz sornyi szöveg maradt fenn, az sem összefüggő egységként, hanem az eredeti mű különböző jeleneteiből. Ezek alapján legfeljebb egy vázlatos, nagyon bizonytalan tartalmi összefoglaló készíthető, amire a szakirodalomban természetesen több példát is találunk. Tordai azonban úgy nyúlt a Plautus-szöveghez, hogy miközben az átiratban könnyen felismerhetők a plautusi konfliktusháló-toposz elemei – ifjúkori szerelemből született, kitett gyerek, egymást kereső fiatalok, jószívű és kevésbé jószívű öregek, hajótörés, majd lezárásként a boldog befejezés –, az egész történet szinte azt sugallja, hogy ezek a szereplők a mi hétköznapjainkból költöztek át a plautusi világba. Magukkal hozták a 21. századi Magyarország társadalmi viszonyait, politikai helyzetét, mindennapjaink jól ismert, különböző korosztályokhoz tartozó figuráit, nem utolsó sorban pedig mindezen szereplők mai, élő nyelvhasználatát. Tordai Éva Hajókofferének nem az a legnagyobb értéke, hogy a történetépítés szempontjából szinte értékelhetetlen töredékeket kiegészítette és kerek, plautusi cselekménnyé varázsolta a római korból ránk maradt szöveget (bár már ez is igen nagy teljesítmény!), hanem hogy újragondolta a szereplőket, és a közöttük kialakuló-kialakítható konfliktusokat. Tordai alaposan elmélyült a római komédiában fellépő hősnők és hősök jellemének tanulmányozásában, és miután ezt megtette, mai környezetünk, mai hétköznapjaink teljesen átlagos szereplőiként illesztette vissza őket egy a római komédiára hajazó történetbe. Vagyis azt végezte el, ami a régmúlt klasszikusokkal való foglalatosság során a legfontosabb teendő, továbbá meggyőződésem szerint az egyetlen, jó eredménnyel kecsegtető, járható út: megmutatni, hogy ezek a történetek nekünk és rólunk szólnak, és hogy ezek a pszeudo-plautusi szereplők az itt és most kérdéseire, azaz a mi kérdéseinkre válaszolnak. A vidéki kisvállalkozó, aki kis stiklikkel próbálja túlélni a hatalom szorítását, a léha, de csupaszív és olykor drogozó Cacistus, az őszintén szerelmes fiú, Nicodemus, vagy a nagyon hétköznapi, kicsit felelőtlen lány, Soteris… – minden szereplőre ráismerünk, ők velünk és köztünk élő kor- és sorstársaink, történeteik, gondjaik-örömeik a miénk is. A jó színház pedig épp erről szól.

A dráma letölthető INNEN.