Nem emlékszem, hogy valaha is részt vettem volna egy színigazgató nyilvános búcsúján és az új igazgató beiktatásán. Egyrészt nem is voltam színház tagja, hogy egy ilyen megtörténhessen velem, másrészt, ha voltak is búcsúk az „én” korszakomban, az elmúlt két évtizedben, azok drámaiak voltak, nem volt bennük sok öröm és köszönet. Sőt, inkább tiltakozásokra emlékszem, búcsúk helyett vagy után. Hogy valami olyan jön, ami méltatlan, amit nem a színházi szakma akar, hanem a politikai ököl csap oda.

Szabó György, a Trafó alapítója. Fotók: Kalicz Máté / Trafó Kortárs Művészetek Háza

Akár ezen a héten is lett volna miért tiltakozni egy budapesti igazgatói kinevezés kapcsán, ha nem merült volna ki teljesen ennek a közegnek az ereje és hite abban, hogy még érdemes szót emelni e hazában valami ellen. A Trafóban viszont nyilvánosan, közönség előtt úgy búcsúztatták/tuk a régieket, hogy az új szövetségek is megköttettek.

Szavakkal nemigen tudnám leírni – pedig nagyra tartom a szavak erejét, de ismerem határaikat is –, hogy mit köszönhetünk, köszönhet a színház, ha tetszik, Budapest és Magyarország a Trafó két vezetőjének, az alapító Szabó Györgynek és munkatárs-utódjának, Barda Beátának. Ezen az estén mindenki számára csak úgy Gyuri és Bea, akik mindig is hozzáférhetőek maradtak bárki számára, ezt kollokviális nevük is mutatja. A szavak határaihoz érünk, de ha majd lesznek bőséges szavak, színháztörténet-író vállalkozók, akkor ők megtalálják a megfelelőket, könyvekben fogják elemezni e korszakot.

A szavak helyett a rítus beszélt – az a közös, ami a mai világunkban olyan nagyon ritkán születik meg. Mert a rítushoz közösség kell. A közösségek meg nemcsak a kortárs világunkban tűnnek el, de a mai Magyarországon különösképpen. Ennek a spontán, bár nagyon is szervezett, emelkedett és mindannyiunkat felemelő rítusnak, ennek a nagyszerű ünnepnek éppen ez a tanulsága: lehet közösséget teremteni ott, ahol minden ellene szól. A rítusnak nem beszélnie kell, hanem történnie, eseménnyé válnia, szimbolikus cselekedetek révén. Pontosan ez történt.

A rítust nem elég akarniuk azoknak, akik ezt a Forróváltás elnevezésű estét elgondolták és megkomponálták; rítussá azáltal válhatott, hogy a közösség nyitott elmével, szívvel, testtel fordul egymás és önmaga felé; az a pár (jó három-) száz ember, aki a nézőtéren ült, odavitte köszönetét a régiért, és talán kíváncsiságát is az újra. Rítust nem lehet valakiknek csinálni, csakis együtt. Ez a közeg, a független alkotóművészet és rajongóik, támogatóik, barátaik, elvtársaik közege nemcsak befogadta ezt az estet, de akarta, csinálta, hangosan fel is olvasta, amit kell.

Ezek az emberek ezen az estén együtt, kiszakadva az időből örültek, oldódtak fel a közösben – hiszen a rítus éppenséggel ezt teszi: kiszakít a történelmi idő nyomorából, és új időkereket gurít be, a szertartásokét, a ciklusokét. Boldog együttlét volt, oly ritkán éli meg ma a halandó e féltekén.

Barda Bea, a Trafó leköszönő igazgatója

De a történelmi idő mégiscsak belém szúr a szünetben. Körülnézek, látom ezt a maroknyi, nagyszerű, független színházi alkotóközeget (és támogatóit), amit olyan rettenetesen megtépázott a NER kultúrpolitikája. Hány csapat oszlott fel, hány ember van külföldön, hagyta el csalódottan az alkotói pályát, égett ki, roppant meg… Nyilván nincs itt „mindenki”, hiszen sokan aznap este játszanak, de attól ők még itt vannak, részét képezik ennek a közegnek. Eszembe jut egy anekdota a nyolcvanas évekből Kolozsvárról: a városi csónakázótó közepén van egy apró sziget, a vicc úgy tartotta, hogy a magyarság, amely akkoriban folyamatosan, tömegesen vándorolt ki, nemsokára elfér ezen a szigeten. Most eszembe jut ez a sziget – lassan akkora ez a független színházi világ, hogy gond nélkül befér a Trafóba.

De vissza az esthez.

Az első részben Bea és Gyuri búcsúztatása zajlik; számosan teszik ezt, kis jelenetekben, mind olyan alkotók, akik felléptek a Trafóban, mindenki méltón önmagához, saját színházi nyelvéhez. Ki dokumentarista, ki kortárs táncos, ki szemtelen alkotói trükkökkel él. Néhány kiválóság itt is felfénylik, de kár volna neveket kiemelni.

Bea és Gyuri búcsúbeszéde pontosan olyan, ami rájuk jellemző. Bea annak örül, hogy a tizennyolc éve alatt, míg a Trafóban volt, legalább most Gyuri mellett ülhetett, hiszen örökké vagy egyikőjük, vagy a másik ügyelt, sosem együtt. Gyuri pedig azt akarja elmondani, hogy kinek hálás, hogy kitől tanult; nehéz ráfutni arra a névsorra, ami az édesanyával kezdődik. Sokan vannak a könnyek.

És van véget nem érő taps, mint a régi pártgyűléseken, csakhogy itt mindenkinek kedve van tényleg ünnepelni.

Erdődi Katalin, az új igazgató, és Böröcz Judit programvezető

A szünetben – az is van, adnak bort és levest – nagyképűen azt mondom az új vezetőknek, akik valaha itt kezdték pályájukat, Erdődi Katalinnak és Böröcz Juditnak, hogy ezt már nem lehet elrontani. Az ő történetük következik, a második részben néhány apró morzsa a jövőből, amit itt terveznek. Két fiatal performer lány idétlenkedik a színpadon, de oly bájosak és viccesek, hogy nekik is drukkolok. Nekik és az újaknak.

Ami végül még tovább emeli az est fényét, az az új szövetség megkötésének valódi rítusa. Lestyán Attila egy olyan performansszal esketi fel az új igazgató(ka)t, amilyet hosszú színházi éltem során még soha nem láttam: az újakat összeadja a Trafóval, és rendre minden egyes munkatárstól megkérdezik, a portásoktól kezdve a műszakon át a gazdasági vezetőig, mind a harminchét embert, hogy elfogadják-e a szövetséget. Az eskü szövegét a közönség olvassa. Hát hiszen ki is lenne e szövetség tanúja, baráti támogatója, haszonélvezője és morcos kritikusa majd, ha nem a nézők.

Huszonhat (Gyuri) és tizennyolc (Bea) év búcsúzik, kezdődik egy új korszak. A közös rítusban, arccal a jövő felé. Az új szövetség megköttetett. Munkájuk gyümölcse nem pusztán a Trafó, a kortárs művészet megmutatása, a közönség nevelése, hanem egy közösség formálása is. Egy jobb Magyarországé.

A 2025. január 9-i est részletes programja itt olvasható: https://trafo.hu/programok/forrovaltas