Nem kísérletezésnek, hanem a lehetséges legpontosabb színpadra állításnak érződik az, hogy Bagossy Júlia három színész szimultán összjátékára osztja A halál kilovagolt Perzsiából alkoholista író-elbeszélőjének szerepét.

Fotók: Dömölky Dániel

Az előző évadban hasonló főszerepmegosztást láthattunk a Sorstalanságból készült tantermi előadásban Bagossy Júliától, A halál kilovagolt Perzsiából esetében pedig már kifejezetten a legmeghatározóbb rendezői döntésnek tűnik, hogy az elbeszélőt három színész játssza egyszerre, akik ebből a szerepből gyakorlatilag nem, vagy csak elhanyagolható pillanatokra lépnek ki. A két szövegben mindenképpen közös az önéletrajziságtól, alanyiságtól vett távolsággal járó sajátos nézőpont. Ezúttal a három színész, Mészáros Béla, Vizi Dávid és Jakab Balázs csak az aktuális jelenetben megjelenő szerepét váltogatja egymás között, de együtt teszik ki az elbeszélőt. A közös narráció így képes megjeleníteni a gondolatmenetet, az elbeszélő önmagához való hol kritikusabb, hol elnézőbb, olykor szembenézésre képes, máskor egyenesen önámító viszonyulását, és lehetőséget ad arra, hogy a belső reflexiót az előadás ne elmondja, hanem láthatóvá tegye. Hármas egységük egyúttal azt is világossá teszi, hogy ez a beszűkült, alkohol- és elismeréséhség köré szerveződött belső világ mennyire önmagába záródik, és milyen menthetetlenül kívül reked rajta mindenki más. A halál kilovagolt Perzsiából ezáltal úgy válik nagy erejű előadássá a függőségről, hogy a rendezés nem is a szöveget uraló alkoholt, hanem az amögötti iszonyatos magányt helyezi a fókuszba.

A függőség mint téma megragadása itt éppen attól tűnik jól sikerültnek, hogy a felszín helyett a mögöttes mechanizmusokra kerül a hangsúly. A három személyre osztott elbeszélő hatásosan láttatja, ahogy a függő általánosít, távolítja, kisebbíti a problémát, időnként látszólag pontosan tisztában van vele, mit tesz és annak mik a várható következményei, saját cselekedeteit mégis szinte tőle független erők működésének éli meg. A színpadi cselekményben ez a visszaemlékező, kívülről figyelő szemszög érvényesül, a három elbeszélő közül még a jelenetben jelenlévő fél is inkább szemlélődő, sodródó pozíciót vesz fel, mintsem hogy aktív cselekvője lenne a helyzetnek. A három színész különböző életkora, habitusai ugyanakkor különböző személyiségjegyek, életszakaszok és ezzel mintegy elvesztegetett lehetőségek, alternatív ének illúzióját is megteremtik, részben az eseményekkel összhangban, részben attól függetlenül. Mészáros Béla horgonyozza a történetet az előadáskezdet jelen idejéhez, ahol a már megélt testi-szellemi elhasználódáshoz fanyar beletörődés társul, ennek ellenpontjaként Jakab Balázs a még reményteli, bizonytalan fiatalkor annak minden frusztrációjával és lehetőségével, és hármójuk közül Vizi Dávid játékában látszik leginkább az öngúny és a lefojtott, de robbanásra kész feszültség. Azt, hogy hárman egy entitás különböző aspektusait jelenítik meg, Balla Hanga jelmezei is aláhúzzák: nem teljesen ugyanazokat a ruhadarabokat, de mind barna melegítóalsót, fehér atlétát, aprómintás ingeket viselnek.

Kálmán Eszter díszlete a beszűkült belső tér mellé hasonlóan zárt külső közeget illeszt, ahol a kevés tárgy közül a legtöbbet üres borosüvegek adják. A piszkossárga, dobozszerű színpad statikusan is fojtogatóan hat, de a falak mozgatása további fenyegetettséget ad mindehhez. A többi szereplő mintha elsősorban azért lenne ott, hogy érzékeltessék, az elbeszélő tudatán kívül is létezik egy másik, idegen világ, ahová minden igyekezete ellenére sem nyerhetne bebocsátást. Rujder Vivien a feleség szerepében fehér ruhájával, finom gesztusaival annyira éteri, mintha egyenesen egy megvonásos lázálomból lépett volna elő védőangyalként. Az eltérő színészi eszközök is törésvonalat képeznek a feleség álmában forgolódását álló helyzetben, táncmozdulatokkal megjelenítő Rujder Vivien és az őt megvonástól való szenvedésében is prózaian szemlélő Mészáros Béla között. A feleség ebben a mártíri megmentőszerepben is megközelíthetetlen.

Csak néhány momentum akad, amikor a két világ találkozik: a jelenet a balatoni városka vasútállomása melletti kocsmában, ahol mindenki részeg, és az elbeszélő szinte saját magával (Mészáros Béla Vizi Dáviddal) kerül párbeszédbe, és különös módon az, amikor a strandon megismert lány váratlanul bemutatja a fiatal elbeszélőt kórházban ápolt édesanyjának. Szirtes Ági kemény kiállása keresztül üt a találkozás szövegdimenzióján. A saját maga elől alkoholba menekülő elbeszélő és a holokausztot megélt, lányát kötelező vidámságra nevelő, a nehézségekről szándékosan tudomást sem vevő zsidó nő között érintkezési pontot nyújt a duplafenekű gondolkozás. Ebben az életstratégia-összecsapásban az elbeszélőn való felülkerekedésnek hat az, hogy az általa többé-kevésbé lenézett, idős nő minden rejtegetnivalót megmutat és felvállal ebben a reakciót sem váró monológban, és ezt még inkább kiemeli, ahogy Szirtes Ági előbb leveti a parókáját, majd épp ilyen váratlanul feláll a kerekesszékből.

A fiatalkori barátnőt Tóth Zsófia alakítja, a rózsaszín jelmezes felszín ellenére rámenőssége zsarnoki, mintha a könnyedség, derűlátás maga is valamiféle erőszaktétel lenne a melankolikus elbeszélőn. Ezt az intruzív, groteszk vidámságot viszi tovább Tasnádi Bence is, aki előbb a nagynénit játssza parodisztikusan, majd a barátnő által rajongott táncdalok felcsendülésekor azok tátogó előadóinak szerepében tűnik fel hol szmokingban, hol női ruhában. Ezek a betétek egyszerre viccesek és hatnak baljóslatúan a harsányságukkal, kézenfekvő, hogy az elbeszélőnek a többi színész epizódszerű előadásában megelevenedő, hagymázas rémálmait is ezeknek a daloknak az eltorzult másai festik alá. A sötét humorhoz tartozik az is, hogy egy ponton a sóvárgást az előadás addigi eszköztárához képest váratlan módon bábjáték mutatja meg: a kézzel-lábbal felszerelt, pálcás bábként mozgatott borosüveg levakarhatatlanul törleszkedik Mészáros Bélához. További jelentésréteget ad ehhez, hogy a mozgatók – a függőség szimbolikus fenntartói – itt éppen a Vizi Dávid, Jakab Balázs és Rujder Vivien alakította szereplők lesznek.

A tragikus befejezés itt is előre borítékolható, csak kissé máshova kerül a hangsúly: míg a kisregény végső mondatai az elkerülhetetlen hanyatlás tagadását az utolsó előtti pillanatban merevítik ki, Bagossy Júlia a reményteli önáltatás mellé már a garantált, befejezett önpusztítást helyezi a színpadon.

Mi? Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Rendező: Bagossy Júlia. Szereplők: Mészáros Béla, Vizi Dávid, Jakab Balázs, Szirtes Ági, Rujder Vivien, Tóth Zsófia, Tasnádi Bence. Díszlet: Kálmán Eszter. Jelmez: Balla Hanga. Zene: Szászi Petra. Jelmezkivitelező: Vas Kitti. Dramaturg: Zrinyifalvi Eszter. Médiadesign: Karcis Gábor. Mozgás: Horkay Barnabás. Bábkészítő: Palya Gábor. Asszisztens: Tóth Judit.