Pár éve, közös munkánk során jegyeztem meg, hogy reflektáltan és bátran beszél szakmai életéről. Munkás színész, pedig alkata, megjelenése lehetővé tenné, hogy óriásplakáton hirdesse a saját parfümjét – ahogy az általa játszott egyik szereplő mondja. Tizenkét éve a nagyváradi társulatot erősíti.

A revizor, r.: Kovács D. Dániel, nagyváradi Szigligeti Színház (2024). Fotók: Vígh László Miklós.

„Saját divatmárkám lesz, és óriásplakáton hirdetem a saját parfümömet! Most mi jövünk!” Mint polgármesterné mondod ezeket A revizorban, Fehér Balázs Benő átiratában és Kovács D. Dániel rendezésében. A történet egy pontján, amikor a polgármester és felesége kis ideig abban az illúzióban élnek, hogy a magas rangú hivatalnoknak gondolt Hlesztakov feleségül veszi a lányukat, és ezzel bevásárolják maguk a pétervári hájlájfba, kilépsz a díszletből a rivalda reflektorfényébe, és a vélt dicsőség gyönyörétől eltorzult arccal hörgöd a néző arcába az idézett monológot. Az előadást 2024 novemberében mutattátok be, nekem a 2025-ben Nagyváradon megrendezett 6. MAFESZT-en volt lehetőségem látni. Ezen a januári estén a közönség nyílt színi tapssal ünnepelte a jeleneted. Sokszorosan rétegzett az öröm, tűnődöm, hogy minek szól inkább: a társadalomkritikus allúziónak, amit a magyarországi kultúrpolitikában kicsit is jártas néző a „most mi jövünk” mondatból kihall? A színészi bravúrnak, ahogy becsvágyó, dögös, bögyös Barbie babából félelmetes Übü mamává növeszted a figurát? Vagy a primadonnáját üdvözli ilyenkor a nagyváradi közönség? Még akkor is, ha épp nem klasszikusan primadonnás magánszámot lát. Mit „vesz” belőled a közönségetek?

Szoktak írni nézők, hogy szerették egy alakításom, de azért nem jellemző, hogy nyílt színi tapsot kapjon a belépésem. Igaz, a múlt évadbeli Csárdáskirálynő óta érzek változást, bátrabban fejezik ki a szeretetüket irányomban. Én úgy élem meg, hogy hatalmas szeretettel fogad a közönség bármely szerepben, legyen az Szilvia, Iringó a Bányavakságban, vagy a nyuszifogú pösze Georgia a Kaktuszvirágban. Nem érzek elvárást, hogy mindig a Csárdáskirálynő legyek.

A nézők évad végi szavazása alapján 2023-ban úgy kaptál Közönségdíjat, hogy a Szilvia még csak utána jött.

Tényleg! Lehet, hogy nem a Szilviához kellene kötnöm ezt a szorosabb egymásra találást. Én nagyon szeretem a közönséget. És azt azért érzi a székéből a néző, hogy a színész belead apait, anyait, nem? Akarod, hogy értsétek egymást, akarod, hogy élvezzétek egymás társaságát, és akkor ez sugárzik belőled. Előfordul, hogy amikor énekelem Az asszony összetört, vagy mondom a polgármesterné monológját, elkapok egy tekintetet, és akkor bátran neki mondom tovább, annak a szempárnak a páholyban. Élvezem a nézők jelenlétét. Ha rám mosolyognak ismeretlenek a sétálóutcán, visszamosolygok, köszönök, mert tudom, hogy a színpadról ismernek. Vagy oda jönnek gratulálni, esetleg panaszkodni, hogy a nézőtéren hideg van, meleg van, túl hangos, túl halk, és elbeszélgetünk. Ezeket a helyzeteket is meg kell tanulni kezelni. Szívesen találkozom a nézőkkel, keresem az alkalmakat a kapcsolódásra.

Városi színházak mindenkori áldása és átka a közönség közelsége. Amint az is, hogy a színésznek mindent kell tudni játszania, ugyanakkor bele is ragadhat a szerepkörébe. Ha a Váradon játszott szerepeid sorát nézem, egyáltalán nem mondható rólad az, hogy eleve primadonnaként álltál volna fel a színpadra, sőt: évek alatt nőttél bele a primadonna szerepekbe.

Lassan ki is öregszem belőlük.

Előreszaladtál! Épp azt szeretném kigöngyölgetni, hogy tíz év alatt hogyan váltasz többször figurát. Előbb eljátszod a prózai színház néhány klasszikus, nagy női főszerepét. Zeller Julit, Mása Kuliginát, Célimene-t, Grusét. Majd megérkezik Sybill, Szilvia, Viktória. De az operettszerepekkel párhuzamosan már ott van Az öngyilkosban játszott véglényszerű Marja is, amiben szinte felismerhetetlen vagy. Ugyanakkor, valóban, lassan megjönnek a társulatba azok a színésznők, akiknek eljátszhatod az anyukáját a színpadon. Szép, organikus folyamatnak látom ezt, a tíz ujját megnyalná tőle minden színész. Mennyire uralható, alakítható tudatosan általad? Annak az eredménye, hogy te eldöntötted, fejleszteni fogod a hangod, és most már valóban el tudod énekelni Az asszony összetört? Vagy a Novák Eszter vezette társulat repertoárpolitikájából következik? Hogy az operettvárosnak becézett Nagyvárad közönsége igényli az operettet, és a Szigligetinek történetesen van minden szempontból alkalmas színésznője a műfajra – te.

A Sybill felvételét visszanéztem. Sok hamis hangom van benne, főleg a felső hangok. Én gyerekkoromtól abban a tudatban éltem, hogy alt vagyok, esetleg mezzoszoprán, ehhez képest három éve szoprán szerepeket kapok. Itthon folyamatosan korrepetálok Brugós Anikóval, és mellette most már Berecz Beával is dolgozom, akit Eszter hívott velünk dolgozni Budapestről. Bea óráinak felszabadító hatására olyan hangomat is elő tudom hozni, ami azelőtt nem volt. Prózai színész vagyok, hébe-hóba tanultam valamit énekelni, sohasem gondoltam, hogy közöm lesz a zenés színházhoz. Mint prózai színész én bepánikolok, amikor az ének rész következik, mert az „szép” kell hogy legyen. Bea pedig azt mondja: ne akarj „szépen” énekelni, neked kifejezően kell énekelned, ehhez a hangodat feltesszük innen ide, ennyi. Hiszek neki, és a hangok megszólalnak. Az énekkarosok is sokat segítenek, egy év óta, amióta a Csárdáskirálynőt játsszuk, minden előadáskor bekopogok az öltözőjükbe, visszajelzéseket adnak, tanácsokat. De azért nagyon jó, hogy előbb jöttek a fajsúlyos prózai szerepek, mert Eszter színházat csinál akkor is, amikor operettet rendez. A színészre kíváncsi és a szituációra. Viktóriát például abszolút drámai szerepnek élem meg, belepusztulok a kétségbeesésébe. Ilyen értelemben nem hogy beskatulyázva nem érzem magam, hanem egyáltalán primadonnának sem. Operettet játszani mint színésznek hihetetlen ajándék és kihívás.

Csárdáskirálynő, r.: Novák Eszter, nagyváradi Szigligeti Színház (2023).

Színészként épültél fel előbb, az énekhangodat pedig azért kezdted művelni, hogy megfelelj ezeknek a szerepeknek.

Meg azért, mert maximalista vagyok. Nem akarom, hogy a néző hamis hangokat halljon, meg azt lássa, hogy Tasnádi-Sáhy Noémi összepisili magát, mert magas hangot kell kiénekelnie. Neki azt kell látnia, mondjuk egy duettben, hogy a két szereplő közti kapcsolat bővül, tágul, nő benne a feszültség vagy a szenvedély. Az ének ennek a szerves része, ezért kell nagy hangsúlyt fektetnem rá. Képzeld, úszni huszonnégy évesen tanított meg a férjem a horvát tengeren, én úgy jöttem haza, hogy á, édes vízben úgyse fog menni, erre ő megvette nekem az úszóbérletet, és hát nem süllyedtem el. Így volt az énekléssel is. A Csárdáskirálynőhöz intenzíven tanultam, aztán az előadást havonta játsszuk, és nekem nincs technikám azt a tudást fenntartani. Úgyhogy meg kell dolgoznom érte. A revizorra is készülök fejben, minden előadáshoz van egy-egy kicsit más rituálém, de az énekes szerepekre különösen oda kell figyelnem. Előtte való héten minden nap énekelek fél órát. Meg, talán butaság, de nem eszem sósat, nem eszem csokoládét, nem iszom szénsavasat, gyömbéres-kurkumás teát fogyasztok, csak az orromon lélegzem, szóval ahogy én tudok, úgy vigyázok a hangszálaimra, készítem magam. És például időről-időre elmegyek Beához énekórára Pestre.

Budapest. Te székelyhídi vagy, ott érettségiztél 2004-ben. Határmenti város, tipikusan az a vidék, ahonnan szívesebben mennek kifelé a magyar fiatalok, mint befelé, az ország belseje felé.

Székelyhídi vagyok, érettségiig ott éltem, a nagyváradi színházba néha jöttünk, ha adódott rá mód. Nem az a típus vagyok, aki kiskorától tudja, hogy színész lesz. A versmondás, főleg a dekadens versek nagyon bejöttek, de nem az előadást szerettem, hanem hogy a versben önmagam lehetek. A tanáraim terelgettek a színészet felé, könyveket ajánlottak, és felébresztették bennem a kíváncsiságot.

Kolozsvárra felvételiztél. Nem csábított Budapest közelsége és az SZFE?

Eszembe se jutott. Az anyagi vonzata miatt sem, hiszen akkor még Románia EU-csatlakozása előtt voltunk, és a sok száz felvételiző miatt se. Kolozsváron is beadtam a jelentkezésem színi mellett közgázra és földrajz-turisztikára.

Nem mondod komolyan.

Figyelj, nekem nagyon sokáig semmi önbizalmam nem volt, színpadon kívül a legbővebb vászonnadrágban és térdig érő vászonfelsőben láttál…

Emlékszem arra a Noémire. Nekem úgy jött le, hogy azt a! Milyen magabiztosan laza ez a nő, nem érzi szükségét hangsúlyoznia a szépségét.

Belülről abszolút nem ez volt. Ha nem lett volna belőlem színész, most zuzmó volnék a sarokban… Nekem a színház valahol terápia is. Segít felvállalni minden frusztráltságomat, nárcizmusomat, az összes vágyat és önostorozást. Harminc után jött el nekem az, hogy végre nem magamat ostorozom, hanem nekifutok az új szerepnek. Egészséges kíváncsiság van most bennem, ami kevésbé szól rólam, sokkal inkább a környezetemre irányul.

Ehhez meg kellett találnod a környezetet, ahol helyeden vagy. Nem evidensen adja az élet, sőt ha azt nézem, hogy az egykori színis osztályodból ketten maradtatok a pályán, kifejezetten mázlistának kell lenni hozzá. Azt hiszem, kezdetben a te utad sem alakult magától értetődően.

Salat Lehel, az osztályvezetőnk államvizsga előtt szólt, hogy a temesvári színház versenyvizsgát hirdet, nem keresnek ugyan lányokat, de menjetek, próbáljátok meg. Megpróbáltam, felvettek. Sodródtam. Bele se gondoltam, mekkora szerencsém van, hogy szerződést kaptam, vagy hogy mi lett volna, ha nem vesznek fel. Dolgozni szeretek, nem karrierben gondolkodom. Nagyon szeretem a partnert, a legnagyobb elismerés, hogyha akivel épp színpadon vagyok, biztosan áll mellettem és szeret ott lenni velem. Szeretem a rendezővel kipróbálni az ő munkamódszerét. És szeretem azt a változást, ami bennem történik. Nem félek a jövőtől. Várom, kíváncsi vagyok rá.

Tasnádi-Sáhy Noémi

Kolozsvári diákságod a Gianni Schicchi, a Ványa bácsi bemutatójának éveire esik, a Temesvárra szerződésed pedig Balázs Attila igazgatóságának kezdetére és a TESZT fesztivál elindulására. Ígéretes hajnala mindez a te színészi indulásodnak. Temesváron többek közt Barabás Olgával, Victor Ioan Frunzăval, Hajdu Szabolccsal dolgozol. Öt év után mégis elszerződsz. Tegyük hozzá, hogy nem egyedüliként: jelentős jövés-menés kezdődik akkortájt a Csiky Gergely társulatában. Benned, veled mi történik abban az öt évben?

Voltak örömteli munkák és csodálatos kollégák. És voltak nagy megsemmisülések. A második temesvári bemutatóm, a Puha pihe főpróbahetére úgy éreztem a visszajelzésekből, hogy minden rossz, amit csinálok, teljesen alkalmatlan vagyok, esténként sírva mentem haza, lebetegedtem, összeomlottam, és ez senkit nem érdekelt. Emlékszem, egyik próba után a román operából egy kolléga, akivel épp csak köszönőviszonyban voltunk, meglátott a folyosón, és úgy néztem ki, hogy megfogott, elvitt gyógyszertárba, bevásárolt nekem, és hazavitt, betett az ajtón. De nem biztos, hogy jó ezekről beszélni.

Gondolj arra, hogy egy mostani huszonkét éves Noémi erőt meríthet a történetedből. Mert a mából nézve azt láthatja meg benne, hogy lehet a pályakezdőként kapott nagy pofonok után azért se hagyni magad, és szakmailag megbecsült színésszé válni.

Nagyon sokat számít az emberség. Az első váradi éveimben Cibi bácsi (Dobos Imre, a Szigligeti Társulat 2024-ben elhunyt színésze. A szerk.) segített rengeteget. Egyszerűen azzal, hogy a próbák során meg-megerősített abban, ahogy a jeleneteimet megoldottam. A pályatársak interjúit is szeretem olvasni, lenyűgöző, milyen összeszedetten és komplexen tudnak beszélni a munkájukról. Én próbálom nagyon egyszerűre fogni a dolgaimat, mert a pályám első nyolc-tíz évét elvitte a túlagyalás és az önmarcangolás. Ma már szerencsére nincs bennem az az általános zaklatottság, amikor dolgozom. Egyszerűen próbálok menni a rendezővel. Ha ő nem adja fel, akkor én se.

Temesvárról mi vitt el? Túlsúlyba kerültek a megsemmisítő munkák?

Az évadvégi beszélgetésen négy év után elmondtam a színház művészeti vezetésének, hogy az összes előadásomat szeretem, de úgy érzem, beskatulyázódtam a magas, szőke, szép lány szerepébe. Holott én már huszonhárom évesen se éreztem úgy, hogy fiatal lányokat kellene játszanom… A beszélgetés során megértettem, hogy nem folytathatom ott tovább, mert nem úgy gondolkodnak bennem mint színészben, ahogy én magamról, és ez nagyon bántott.

Ekkor sem Budapest felé vettétek az utatokat a férjeddel, Tasnádi-Sáhy Péterrel, aki egyébként budapesti, és szintén színházcsináló.

Őt Erdély érdekelte. Én meg nem arra vágytam, hogy Budapesten csináljak karriert, és mindenki megismerje a nevemet. Hanem csak arra, hogy ahol vagyok, ott fejlődhessek, hasznos legyek a társulatban.

Kolozsvárra se vágytál, abba a színházba, amin négy évig nevelkedtél?

Mondok egy párhuzamot. Nem szeretek vásárolgatni, nem járogatok boltokba. Ellenben ha megpillantok a kirakatban valamit, ami megtetszik, akkor bemegyek érte. Temesváron szűkültek a kilátásaim, amikor szembe jött velem egy interjú Szabó K. Istvánnal az Erdélyi riportban (2017-ben megszűnt nagyváradi hetilap. A szerk.). Nagyon szimpatikusnak találtam azt az irány, amelybe az irányítása alatt a Szigligeti Társulat elindult. Erőt vettem magamon, felhívtam, elmondtam, szívesen lennék a váradi társulat tagja.

És ennyi?! Bementél, megvetted?

Dehogy! Hónapokon át tartó, komoly ismerkedés kezdődött, bemutatkozó anyagokat kért tőlem, és azt, hogy nézzem a váradi előadásokat. Mielőtt szerződtetett, viccesen azt is mondta, hogy „mihez kezdek még egy szőkével?”…

Hiszen akkor Váradon volt Tóth Tünde, Fodor Réka, Gajai Ágnes, mindhárman szőkék. Az alkat fontos társulatalakító tényező.

Igaz, de a huszonhat évemmel én lettem a legfiatalabb lány az akkori társulatban.

Viktória, r.: Novák Eszter, nagyváradi Szigligeti Színház (2024).

És egyedül voltál a szerepkörödben, vagyis okosan építkezett István. Foglalkoztatott az, hogy a Szigligeti Színház a kétezer-tízes évek elején éppen csak, hogy visszakapja az intézményi önállóságát, éppen csak, hogy visszaköltözhet a korábban hosszú ideig felújítás alatt álló épületébe, és erőtlen évadok hosszú sora meglehetősen megtépázta a szakmai hitelét?

Nem. A színészek, akik közé jöttem, jók voltak. Szeretettel fogadtak, nem kellett „új lánynak” éreznem magam, és szépen alakulhattak a dolgaim annak ellenére, hogy még mindig nagyon fiatal voltam, és a tépelődéseimet, bizonyítási kényszeremet nem tudtam csak úgy ott hagyni Temesváron, elkísértek Váradon is egy darabig. Azt hiszem, mint társulat ma is ilyen vagyunk: örülünk minden új kollégának, kíváncsian és bizalommal fogadjuk őket. Büszke voltam és vagyok, hogy ehhez a társulathoz tartozhatok.

Nem sokkal később Szabó K. Istvánt másfelé vitte az útja. Felmerült benned, hogy kövesd őt a két váradi évadod után?

István nem rendezett engem soha. Váradon továbbra is jó szerepeim voltak, a férjemmel megvolt a kuckónk, jól éreztem magam.

2015 két szempontból is mérföldkő a társulat történetében: A mi osztályunk bemutatója áttörést hozott a társulat szakmai megítélésében, és Novák Eszter lett a társulat vezetője. Veled mi történt ebben az időszakban?

Várandós lettem. Feltöltő, energikus periódus volt számomra, negyedik hónapban voltam, amikor a Három nővér bemutatóját tartottuk…

Hűha, egy várandós Mása?!

Nem látszott rajtam. Amelyik jelmezt kellett, átalakítottuk derékban. Hat hónaposan Székesfehérváron A mi osztályunkat játszottam, hét hónaposan Buborékokat a Városmajoriban, szülés után öt héttel ismét színpadon álltam. Eszter nagyon figyelt rám, A mizantróp próbáit úgy szervezte, hogy ne legyen megterhelő visszatérni a mélyvízbe az újszülöttel a karomban.

Immár kétség nem férhetett hozzá, hogy jó helyen vagy. Ritka és elismerésre méltó társulatvezetői gondoskodásban volt részed.

Amikor a Kaukázusi krétakörben Gruse szerepét megkaptam, Mihály egy éves volt. A férjem behozta a színházba, hogy megszoptathassam, együtt jártunk turnékra. A társulatban nem kellett senkinek magyarázni, mi zajlik bennem, velem. Családapák, családanyák a legtöbben.

Az öngyilkos, r.: Botos Bálint, nagyváradi Szigligeti Színház (2022).

Megtartó közösség vagytok, akik sok mindenen átmentek együtt. Rengeteg veszteség érte a társulatot az utóbbi tíz évben, kollégák halála, leépítések, fenntartói packázások, kerékkötő politikai gesztusok.

Az emberek elvesztése viselt meg legjobban. Együtt vagyunk a gyászban, megöleljük egymást, hálát adunk egymásért. Itt van velünk mindenki, az elhunytak is, csak másképp. Erős mag vagyunk.

A társulati légkör és a társulatvezetői odafigyelés kiváló megmutatkozási és fejlődési lehetőséget biztosít Váradon a színészeknek. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy 2021-ben a kolozsvári színház „lecsípte a rügyeket” a társulatról, elcsábított két fiatal színészt, aki ugyan az orruk előtt, a kolozsvári egyetemen végzett, de a váradi pályakezdésük hozta őket helyzetbe. Téged ért ilyen kísértés? Hiszen az értéked az erdélyi színészek „tőzsdéjén” igen magas.

Nem tudom, hogy kellene ezt értenem. A férjem is fogalmazott már meg hasonlót, de nem tudom, mit jelent.

Azt, hogy a nem fővárosi színházakban határon innen és túl óriási a kereslet a széles skálájú színészre. Aki Csehovban is jó, és Brechtben is, szép is tud lenni, és csúnya is, elénekli az operettet, és nem kántálja a versben írt szöveget…

Minden színháznak vannak ilyen színészei.

Dehogy vannak. Egy kezemen összeszámolom, hány erdélyi színésznek és színháznak van ilyen tőkéje.

Másképp élem meg ezt belülről. Egyrészt elindult bennem harminc körül egy érési folyamat, az a törekvés, hogy minden szerepben mást szeretnék csinálni. Tehát a „skálám” sohasem elég széles, mindig bővítenem kell rajta. Másrészt nem hiszem, hogy sok látszik belőlem kívülről, Nagyvárad határán túlról.

A Csárdáskirálynő kritikusdíjat kapott.

Nem engem, hanem az előadásunkat díjazták.