Tökéletesen megalkotott receptnek tűnik Gardenö Klaudia rendezésében Örkény-egyperceseket és látványtervező vizsgát egy kaotikus talk showban összekotyvasztani, de ezek a komponensek sajnos nem elegyednek maradéktalanul.

Fotók: Todoroff Lázár

Az biztos, hogy az előadás alapkoncepciója, a talk show meghívott vendégekkel, bulvárérdekességként előadott történetekkel, videobejátszásokkal remek formát nyújt a válogatott Örkény-novelláknak, természetesen mutatnak ebben a közegben. Ugyanakkor mégsem egészen pontos a találkozás a kiválóan megtalált szerkezet, a látványtervezői vizsga mint mögöttes cél és összességében a megvalósulás között. Már csak azért sem, mert a talk show mint műfaj és annak Berényi Nóra Blanka és L. Nagy Attila show-házigazdák személyes karizmájára való erős támaszkodása háttérbe szorít minden mást, így a látványt is. Hasonlóan markáns jelenség Lestyán Attila; az ő színészi jelenlétük és annak műfajból, szerepekből is adódó exponálása pedig még inkább elmélyíti a látványtervező hallgatók és hármójuk előadói készségei közötti magától értetődő kontrasztot. Így az előadás, bár nagyon szórakoztató és frappáns megoldásokat sorakoztat fel, végeredményben tekintve sokkal inkább érződik vizsgának, mint előadásnak, miközben vizsga mivoltából éppen azt teljesíti legnehezebben, hogy fókuszba tegye magát a vizsgaeredményt, azaz a látványt.

Pedig a látványtervezői munka precíz és aprólékos. A showműsor közegének megteremtésében a díszlet kevesebb szerepet játszik, mint a zenekar jelenléte és az ironikus show tunes adagolása, a vizuális elemeket inkább az örkényi sötétség és groteszk humor uralja. A bábok és jelmezek mellett a látvány egy részét a videós tartalmak teszik ki, amelyek többnyire szövegek vizuális feldolgozásából és bábjátékszerűen felépített montázsokból adódnak. Ezek a betétek sajnos legtöbbször vontatottnak, hígnak érződnek, az előadás felépítésében nem is tudják levetni magukról azt a benyomást, mintha csak időnyerésből lennének ott, átkötésképpen, míg a takarásban más előkészületek zajlanak – miközben valószínűleg nem ez a helyzet.

Néhányszor ugyanezt a kellemetlen, túlnyújtott élményt adják Berényi Nóra Blanka koreográfiái. Nehezen vált át a néző a showműsor agilis, történetmesélő alaphangulatából a dinamikájukban pörgős, de cselekményben szegény, vicces-erotikus tömegjelenetekbe, kergetőzésekbe. Az egységesen öltözött résztvevőkre épülő, szinkronizált koreográfiák ráadásul még inkább reflektorfénybe állítják a különbözést. Ezt érzem az amúgy elbűvölően szokatlan, katicaszerű vörösvérsejteknek öltözött látványtervezők táncánál – az összehangolt koreográfia nem elrejti, hanem kirakatba teszi a legkisebb hibákat is. Ennek ellenpontjaként hasonlóan nehéz a váltás a szemlélődő betétekbe, például a Magunk megvalósításának néhány változata novella homokórában pergő homokszemként „dolgozó” elbeszélője esetében, ahol egyrészt ütős, jelentéstömörítő ötletnek tűnik, hogy a homokszemeket számos bábmaszk-emberarc összepréselődése jeleníti meg, ami alaposan felturbózza ennek a történetnek a memento mori élményét, másrészt a jelenet lassúsága a mozgatás ellenére is inkább kínzóan statikussá, képivé teszi a bábokat.

De nem csak itt, hanem az előadás egészét tekintve is kérdéses, hogy az egyébként figyelemre méltóan megformált bábok mennyire tudnak érvényre jutni báb mivoltukban az alkotó-előadók tolmácsolásában. A mozgatók nyakába akasztott bábtesteknek legtöbbször sokkal inkább demonstrációja zajlik, mint animációja. L. Nagy Attila mint mozgató személye és a szódásszifon nyakkendős, maszkulin külleme az Üveghalál novellában szereplő üveg felrobbanását összemossa a családfő halálával – itt is tetten érhető az ihletett együttműködés a rendezés és az alkotók között a vizuális sűrítésben, viszont a jelenet többi szereplőjének mozgatása minimális és érintőleges, az elszórtan több mozgatói aktivitás pedig mintha kifejezetten a cselekmény megértetése ellen dolgozna. Bábjátékot illetően viszont nem érheti kritika éppen a legkomplikáltabb és leggrandiózusabb megoldást: A sótartó felé novellára készült hatalmas étkezőasztal-terepasztalon a gyors ütemben egymást követő, különböző tárgyanimációkat élőben kamerázva látjuk, ráadásul az elbeszélő POV-ból, illetve időnként csak árnyékok által közvetetten, ami még találékonyabb munkát, pontosabb összhangot követel meg a mozgatóktól és a kamerát kezelőktől. Itt az eredményt a nehézségek legfeljebb csak rusztikussá teszik, a régi, „hangyás” rajzfilmek hangulatában minden mozdulat úgy tűnik, a helyén van.

A három színész munkája mindvégig megbízható és magával ragadó, és néha inkább a szerep vagy konkrétan a szöveg tűnik sutának. Berényi Nóra Blanka és L. Nagy Attila showműsor-házigazdái között kézzel fogható a kémia, csak az nem világos, mit akarna ezzel kezdeni az előadás. A magyar trikolór a látványban – ahogy a lezáró téma a zenében – banálisnak, túlhasználtnak tűnik a magyarság tematikát amúgy is lépten-nyomon hangsúlyozó szöveg mellett, és a végére hasonló sorsra jut a visszatérő, redundáns reménymotívum is. Amilyen izgalmasan disszonáns és gondolatébresztő az elején, annyira blöffnek és póznak tűnik a végére, és míg az Örkény-sorok máshol szinte túlcsordulnak, éppen a csúcsponton valahogy nem sikerül feltölteni, élővé tenni a kapott szöveget.

Ez a rengeteg eredeti ötlettel, alkotói és előadói bravúrral teli, sűrű, eleven produkció önjogú előadásként mérve összességében tehát elég egyenetlenül sikerült.

Mi? Nézzünk bizakodva a jövőbe! – Remény show
Hol? Jurányi Ház
Kik? Rendező: Gardenö Klaudia. Színészek: Berényi Nóra Blanka, Lestyán Attila, L. Nagy Attila. Látványtervezők és előadók: Bartal Csenge, Borsay Ágota, Darvay Botond, Décsi Anna, Derényi Janka, Diószeghy Balázs, Fóris Dominika, Kaliszky Kinga, Kasa Blanka Berta, Kovács Petra, Lányi Lilla Eszter, Lonkai Lilla, Lövei Dávid, Pápai Petra, Pruzsinszky-Plótár Dániel, Pruzsinszky-Plótár Péter, Racsmány Borbála Anna, Réthly Kamilla, Széll Tímea, Tárnoki Tamás Péter, Terhes Boldizsár, Tyler Szonja, Villányi-Nagy Panna, Wéber Zóra Hanna. Dramaturg: Komán Attila. Zene: Kovász zenekar – Dénes Ábel (nagybőgő), Gyárfás Attila (dob és ütős hangszerek), Kováts Gergő (szaxofon), Pozsár Máté (zongora). Koreográfia: Berényi Nóra Blanka.