Vannak színművek, amelyekről csak erős köntörfalazással lehet beszámolni, nehogy a cselekmény fordulatainak élvezetét ellopjuk a leendő nézők elől. Ilyenkor jobbára csak érintjük a cselekményt, és nem a mit játszanak, hanem a hogyan játsszák, amit játszanak kérdése kerül elemzésre. No, de mit tegyünk most, amikor a szerző által rendezett előadás egyszerre vehető a ravaszabb nézők ugratásának, s a naivabb buksifejűeket megelégítő ügyes szolgáltatásnak is?

Fotók: pinceszinhaz.hu

Hazafelé azon tépelődtem, szabad-e visszaadni ezt a feladatot a szerkesztőnek, mondván, lehetetlenség a játék rendezői – s ezáltal színészi – megformálásának fő problémáját érzékletesen leírni, mert ezzel meg fogom fosztani a nézőt az őt megillető rájövéstől. De hát nem vártam-e már régen az alkalmat, hogy Bakonyi Csilláról, a Tatabányai Jászai Mari Színház egyik vezető színésznőjéről írhassak? De bizony, vártam. Hagyjam veszni a vele való foglalkozás örömét, csak azért, mert Székely Csaba megtréfált, mint nézőt? Hát – nem.

Viszont kérnem kell az olvasót a következőkre: ha hamarosan szándékában áll megismerni a Pinceszínháznak ezt a szűk másfélórás, tizennégy éven felülieknek szánt előadását, máris nézzen belépőjegy után, s hagyja e cikk olvasását másra. (Utána azért örülnék, ha találkozhatnánk.) Aki viszont látta, nosza, töprengjen velem. Vessük össze élményeinket, mert amit láttunk, mindenképp szót érdemel, hisz – ahogy mondani szokták – ez vagy valami, vagy megy valahova. A nézőtársakat meg, valamint a darab megnézhetését nem is remélő, ám az előadás iránt mégis érdeklődő olvasókat arra kérem, ne hagyják abba félúton e beszámoló olvasását, mert lehet, hogy egy visszacsapó információ végül átszínezi majd az egész cikket.

A darab alapötlete a hírek szerint onnan adódott, hogy Bakonyi Csilla, aki szívesen állt volna már egyedül is színpadra, darabot keresett magának. Baráti beszélgetések során fölvetette, mi lenne, ha a mesterséges intelligencia – röviden MI –„alakjának” felhasználásával, s egyben róla, s kortársaink, a veszedelmes újdonsággal most ismerkedő emberek MI-vel kapcsolatos helyzeteiről szólna egy előadás. A nagy műveltségű és minden iránt érdeklődő szerzőnek több se kellett, a szöveg megszületett, a Pinceszínház pedig örömmel adott helyet a bemutatónak. Hogy szívesen vállalkoztam az előadás megnézésére, az elsősorban annak köszönhető, hogy Bakonyi Csilla színészi adottságainak örömteli csodálója voltam és vagyok. Nem mindegyik színház rendelkezik ilyen lenyűgöző plaszticitású, páratlanul pontos és expresszív, szabályos szépségű színésznővel. Másodsorban: hogyne jönnék pont a Pinceszínházba, ahol számos Székely Csaba opusz aratott már óriási sikert? Ráadásul, bár egymást érik az író nagyszínpadi bemutatói, és jobbnál jobb rendezők veszik kézbe a darabjait itthon és külföldön, szóval minden alkotói megmozdulása színháztörténeti jelentőséggel bír, ez a mostani alkalom az első, amikor rendezőként is bemutatkozik a nagyérdeműnek. Elmondom, mit láttam.

A Pinceszínház parányi színpadának közepén tűzpiros kanapé áll, mögötte terjedelmes téglalap, a gondosan válogatott, szürke-fehér vetített képeknek, két oldalt, a magasban rácsozott falak, elöl arányos méretű, kékeszöld színű körszőnyeg. A látvány a díszlettervező Enyvvári Péternek, a videómunkák az MI-vel karöltve dolgozó Fuchs Máténak, a színésznőre simuló puha, fehér nadrágkosztüm a jelmeztervező Cselényi Nórának köszönhető. Cári Tibor érzékeny és diszkrét muzsikája lüktető zongorafutamokkal érkezik, később pedig hol sejtelmes, hol zaklatott hangzatokra vált. A szerző elegánsan birtokolt műveltsége számtalan könnyen kódolható vizuális és gondolati motívumot sző a játékba, de láthatóan erősen vigyáz, ne nehezítse meg bonyolult adatokkal az élmény befogadását. A gördülékeny szöveg körülbelül azt az érzelmi és gondolati tartományt barangolja be, amit egy hétvégi magazin érettségizett olvasója is értene, mi több, méltányolna.

Ez persze, mit sem von le az írásmű okosságából és szellemességéből. Még előadás után is jó visszagondolni az estet nyitó, majd záró szállóigére: „Kezdetben volt az Ige.”  És – noha persze nem az evangélium szerint folytatódik a dráma szövege, miszerint „…és az Ige az Istennél volt, és Isten volt az Ige”, továbbá, hogy „ez kezdetben az Istennél volt, hisz minden őáltala lett” – a honi néző is barátsággal fogadja az idézetet, kezd képbe kerülni, hisz hozzászoktunk errefelé, hogy majd jön valaki, és „megmondja, mi van”. Derűsen szép a nyitó pillanat, amikor egy pamlagon ülő, talpig fehérbe bújtatott, gyönyörű nő a Sixtus-kápolna mennyezeti freskójának Ádámját idéző pozitúrában tartja kezének ujját a lélek – vagy mondjuk inkább rögtön információnak? – fogadására, s meglehetősen nyomasztó, de legalábbis figyelmeztető a szájába nyomott cetli segítsége révén a szó rettentő erejével ellátott, majd felügyelet nélkül hagyott Gólem, az elszabadult tudás legendájának megidézése. Mindezek a történetek egy asszony monológjába ágyazottan, majd az ő mesterséges intelligenciával folytatott dialógusa során hangzanak el.

Egy dekoratív nő kezd beszélni egy hozzá érzelmileg közelálló valakihez. Később kiderül, hogy a gyerekéhez, még később, hogy a lányához beszél. De a forma lényege, hogy engem, a nézőt szólít meg. Kellene, hogy megszólítson. Azt mondja magáról, hogy egyetemen tanít, méghozzá információelméletet vagy mit, de valahogy a mondatai nem hitetik ezt el eléggé. Van a lényében valami papírbabaság. És valami fölös porcukor szaporodik a mondandójában, miközben feszülten mosolyog. Miért mosolyog? Hol van a színész, akit kerestem?  Mindegy. Várok. Elfogadom, hogy mesél, elmondja hiábavaló pasizásait, majd azt, hogy egy négy éves kapcsolat utáni szakítás után egy görög úttal próbált vigasztalódni, ahol összeakadt egy tanárforma, értelmes fickóval. Innentől kezdve az egész történet – tagolódásával és bianco értékrendjével – kísértetiesen hasonlít azokra a neten feltűnő, hirdetésekkel és fotókkal szabdalt görgetős történetekhez, amikbe a fegyelmezetlenebb böngészők sorra beleakadnak. Működik tudniillik a történetmesélés alapfogása, az „információs hézagok” ügyes kezelése. Ez biztosít annyi feszültséget, hogy az megtartsa a figyelmet a megelégítő befejezésig. Vigyázat! Innentől kezdve némi szpojlerezéssel kell élnem.

Mert mindent ugyan nem árulok el, de azt igen, hogy miután a mesélő áldott állapotba kerül, a szép görög átköltözik Magyarországra, jön tizennyolc boldog év, majd sok, legalább kettő, de inkább három – kevéssé valószerűen fölvezetett – fájdalmas és végzetes esemény. A végjátszma során a főhős bánatában a mesterséges intelligenciával beszélget. Először azt hittem, hogy ezek a hűvös és okos megszólalások Székely Csaba írásművészetét dicsérik, de már tudom, hogy inkább kérdezői kreativitását kell méltányolni, mert ezek a döngicsélő szövegek valóban az MI betűhív válaszai voltak, a szerző kérdéseire. Valljuk be, jó, hogy ezt valaki kipróbálta, és az élményt színpadra vitte.

De vissza a színészi alakításhoz! Kevés kellék segítségével, egy rendezői balra rejtett körömcipővel és egy jobb oldalt kuksoló fehér sportcipővel, egy sárga, egy kék meg egy lángpiros selyemsál segítségével pörög, forog, ül, guggol, sétál és nyújtózik előttem – időnként kicsit agyonrendezve – egy tőlem egyre távolabb kerülő asszony, akit bár sajnálok, egyre kevésbé hiszek el. Sőt, az esemény műanyagízét hárítanom szükséges.

És akkor az MI megkérdi tőle, hogy már bocsánat, de vajon „emberi entitás-e” ő. „Hát … nem. – mondja a hölgy – Én már mint üzenet létezem.”  Ekkor egy műfajilag kevéssé szükséges, mondhatni indokolatlan záródalra fakad, ami viszont elegendő időt biztosít, hogy a nézők magukhoz térjenek.

Hogy mi történt? Azért kellett nekem hatvan percen át ezt a műanyagasszonyt néznem, hogy a végén elismerjem, ha erről van szó, akkor ez bizony tökéletes alakítás? Nem vagyok benne biztos. Annyira rákészültem Bakonyi Csilla lelkének közelére, személyes sugárzására, hogy most megfosztva érzem magam ettől. És közben lehet, hogy ez volt a rendezői és színészi cél, hogy találkozzam/találkozzunk ezzel a közhelyeket szajkózó, Mary Shelley hírhedt figuráját is felülmúló, légből varrott Teremtménnyel? Mert ha igen – az sikerült.

Egy jó „kritikát” egyébként máris kapott a mű, hiszen a kész darabról – biztos, ami biztos – megkérdezték magát a mesterséges intelligenciát, s annak válasza reklámként is használható. Íme: „Az »MI vagyok« lírai, filozofikus és érzelmi töltetű mű, amely mélyen rezonál mindazokkal, akik az élet értelmét keresik a veszteség árnyékában.” Meglehet, nekem is időben észre kellett volna vennem a címben is észlelhető írói játékosságot. Hiszen nem csupán rövidítésként, vagyis betűszónak lehet olvasni ezt az MI-t, óhatatlanul megjelenik mögötte a kérdőjeles tudakozódás alakja, vagyis a „Mi vagyok?” változata.

Székely Csaba elgondolkodtató játékra hívott bennünket.  S tetszik, nem tetszik, idővel hozzászokunk, hogy bár jó lenne tán létezésünket valami mással magyarázni, lényegében mi magunk is információk kisebb-nagyobb csomagjaiként tesszük-vesszük magunkat itt, a földön.

Mi? Székely Csaba: MI vagyok
Hol? Pinceszínház
Kik? Szereplő: Bakonyi Csilla. Zene: Cári Tibor. Videó: Fuchs Máté. Díszlet: Enyvvári Péter. Jelmez: Cselényi Nóra. Rendezőasszisztens: Ébl Helga. Súgó: Szeitl Zelma. Rendező: Székely Csaba.