Lanyhább és erősebb vízsugarak a fürdőkád oldalán – valaki zuhanyzik. Ahogy leteszem a kabátom a folyosón, a hangokból máris visszafejtem a jelenetet, a szobába menet mégis a fürdő irányába nézek először: a zuhanyzó alak hátáról két tetovált Hórusz-szem néz vissza rám. Na, ez már valami, villan be, minden színházba így szeretnék megérkezni.

Fotók: Kalicz Máté

A szcenírozott antrét leszámítva a Casanova Tonight Show-ra, Ördög Tamás új rendezésére nem az a jellemző, hogy királyi bánásmódban részesítené a nézőjét. A játéktérben, egy Trafó-közeli hotel tetőtéri lakosztályában már egy „kínos harmadik” vagy inkább egy ottfelejtett, de felvételre állított kamera szerepében vagyunk kénytelenek végignézni a… – mit is? Egy este történetét, amikor is páros és hármas jelenetek játszódnak le a közepén álló franciaágy és a szinte folyamatosan rajta heverő fiatal férfi (Bagyinszki Bánk) körül, és vesznek szégyentelenül nyers fordulatokat. A szereplők végig kevert színházi eszközökkel élnek: váltogatva kitárulkozóan érzékiek, bizonytalanítják el a figurák identitását, és mesélnek ártatlan hangon sablonos történeteket. De ártatlanságukban az első tíz perc után már senki sem hisz, hatásuk felkavaró, már-már haditervszerűen kidolgozott.

Az előadást a színlap szerint „három éppenhogy csak felnőtt ember” játssza: Bagyinszki Bánk és Farkas Ruben nemrég érettségizett a táncművészeti szakgimnáziumban – és színész szerepkörben eddig még egyikük sem mutatkozott –, Kiss Nikolett tavaly végzett Zsótér Sándor osztályában az SZFE-n. Jó kis csapat: a két fiatal táncosnak jót tesz a „járatlanság”, hogy szinte ismeretlen arcok, és a megszólalásaikkal sincs baj, sőt, Farkas Rubennél hitelesebben belassult figurát ritkán látni. Kiss Nikolett pedig – az áldozati szerepkör szalmabábszerű szerepében – egészen félelmetes dolgokat művel, pontosabban hagy magával megtörténni a játék során, ami remélhetőleg elszántságot és tudatosságot, nem valódi kiszolgáltatottságot jelent. És játszik maga a rendező, Ördög Tamás is, igaz, csak a legelső jelenetben, majd csendesen bekuporodik a tizenöt-húsz néző számára L alakban kialakított széksor mögé.

A felszínen azt érzékelni, hogy amit látunk, az nem ránk tartozik: jól belesétálunk a csapdába, miközben megpróbáljuk eltartani magunktól a tőlünk alig pár méterre egymásra mászó, egymásra izguló és egymással erőszakoskodó testek látványát, a magukról telefonnal OnlyFans-tartalmat forgató szereplők naturalisztikus játékát. Mindaz, ami elénk tárul, persze ismerős lehet a képernyőről, a szófordulatok szintjén, esetleg saját tapasztalatból, de ebben a bevilágított-összezárt színpadi szituációban, ilyen extrém közelségből szemlélve szinte nézhetetlen. Vagyis a néző nem maradhat civil ebben a helyzetben. Márpedig a kislisszanás nem bevállalható, sőt kétszeresen nehezített pálya: át kell hozzá sétálni a játéktéren (tényleg, vajon a Kék lagúnáról mennyien mentek volna ki, ha az ottani nézőtér is azt sugallja: vendég vagy?), és meggyőző érvet találni arra, hogy kint lenni kevésbé ártalmas, mint bent maradni. A maradóknak a szobabelső nézegetése mindenesetre kínál némi ártatlannak tetsző pótcselekvést: a sarokban lévő tévén – végig lenémítva – egy expedíció képei peregnek a Spektrumon, a masszív franciaágy fölött pedig egy magányos feszület lóg, szinte lekiabál a sárga falról. Ami mégis segít a maradásban, hogy a játszók magatartása inkább laza, nemtörődöm, mint fenyegető, nem okoznak külön feszengést azzal sem – bár ennek a lehetősége végig fennáll –, hogy direkt párbeszédet kezdeményeznének velünk. Ha megtörténne, az előadás abban a pillanatban bezuhanna, odalenne az ereje és törékenysége.

Egy másik ok a maradásra, hogy a játék már-már ironikus módon a néző jóllétéről is gondoskodik: a szituációk láncolata például szándékoltan butácska plot twistek sokaságával jelzi, hogy tud a rá irányuló külső figyelemről, és – úgy-ahogy – a néző kedvére akar tenni. Ezért a szereplők bizonyos helyzeteket és szituációkat komolytalanul kijátszanak, hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy Netflix-valóságshow is tetszetőssé akar válni a közönség előtt. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt az intimbe forduló jelenetek nem a képernyőn keresztül, hanem élőben, tőlünk karnyújtásnyira zajlanak.

Az előadás egyes részei szenzációhajhász és/vagy helytől-időtől független történetpanelekké válnak: apa és fia közti világfájdalmas, okító párbeszéd, bankkártyáról lelopott pénz miatti telefonálgatás, mentőhívás, szerelmi szenvelgés, házassági ajánlat, nemi erőszak. Máskor egy feltűnően bénán elhelyezett „szeretlek” vagy egy telefonról bejátszott, Nils Holgersson-mesébe illő kimért narrátori hang közlendője teremti meg ugyanezt az üresen történetdaráló hatást: „Szegény lány, most kiöntötte a lelkét, de nem talált értő fülekre, s még inkább egyedül érzi magát. Bizony-bizony, végtelen a mi magányosságunk, és még a hozzánk legközelebb álló emberekről sem tudjuk megmondani, min mennek keresztül.”

Más esetben a színpadi fordulatok egyenesen a szereplők identitását ássák alá: ő most akkor ki? Az apja vagy a kuncsaftja? A szerelme vagy az áldozata? Idővel minden, korábban biztosnak hitt nézői benyomás és tapasztalat átrendeződik, felülíródik, de közel sem úgy, hogy az a megfejtés örömével kecsegtetne. Direkt közlések, elszórt párbeszédek teszik világossá, hogy a játszók gyakran egészen más viszonyban állnak egymással, mint azt eredetileg feltételeztük. Ugyanakkor ennek a rendezői és történetvezetési technikának mintha nem lenne valódi célja, és egyedül az időhöz, a néző kifullasztásához lenne köze. Meddig lehet úgy folytatni egy láncmesét, hogy az előzményeket folyamatosan újrabonyolítjuk, a szereplők viszonyrendszerét állandóan felforgatjuk, és mégis minden ugyanúgy megy tovább?

Az est Casanovaként leginkább beazonosítható figurájában, Bagyinszki Bánkban először az Ördög Tamás játszotta karakter fiát véljük felfedezni. Aztán egy szeretőt, aztán egy kurvát, aztán egy agresszort, aztán egy anyai gondoskodásra szoruló eltévedt báránykát, aki végül (spoiler!) meghal. De ezek egyike sem igaz, amin se neki, se nekünk nincs időnk meglepődni. Ha valaki ennyiszer vált identitást, ennyire nem azonosul egy idő után semmivel, és ennyire nem viseli meg semmi, ami benne és körülötte zajlik, az már talán nem is a jelenvalóságban, hanem a saját álomvilágában él, amit a kényelmes ágyából álmodik.

A néző is felszáll erre a ringlispílre, és az előadás igazi mutatványa éppen ennek a szédületében rejlik. Nézni valamit, ami (el)taszít, amit nem kéne nézni, mégis bevonz, sőt a következő pillanatban megbabonáz. És fordítva: ami látványra szép, amiben könnyű gyönyörködni, az olykor egy pillanat alatt borzasztóvá, szörnyűvé válik, és szinte közbeavatkozásra sarkall. Noha sem ez, sem az, egyik nézőpont sem tartható fenn sokáig. „Nézd!” – mondja Farkas Ruben a kezében tartott, halott „Casanovának”, majd lekapcsolja az utolsó jelenet egyedüli fényforrását, az adást vesztett tévét.

Mi? Dollár Papa Gyermekei-Ördög Tamás: Casanova Tonight Show
Hol? Trafó, külső helyszín
Kik? Bagyinszki Bánk, Farkas Ruben, Kiss Nikolett, Ördög Tamás. Hangok: Kerekes Éva, Kiss-Végh Emőke, Tóth Ildikó. Látvány upgrade: Izsák Lili. Szöveg és rendezés: Ördög Tamás.