Témájukat tekintve A Bábjátékos és a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! időben nem esnek távol egymástól. Az előbbi Balázs Zoltán rendezésében szürreálisan és elemelten foglalkozik a holokauszt emberi pszichére gyakorolt utóhatásaival, míg utóbbi a szovjet megszállás idején rendszeres megerőszakolások történeteit dolgozza fel feketében, oratórium jelleggel, Gardenö Klaudia koncepciója szerint.

Csokonai Nemzeti Színház, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, Maladype Színház: A Bábjátékos. Fotó: Éder Vera

A debreceni Csokonai Nemzeti Színház és a Maladype Színház, valamint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége közös produkciójaként jegyzett A Bábjátékos a holokauszt 80. emlékéve alkalmából jött létre. A cívisváros után pedig, elegánsan és stílszerűen, a Rumbach Zsinagógában az emléknapon, január 27-én mutatták be Gilles Ségal drámáját.

A zsinagóga hatalmas tere már önmagában történeti és gondolatokkal teli aurát kölcsönöz Balázs Zoltán rendezésének, aki a monumentalitást ellensúlyozva a zsidó szertartásoknak fenntartott kisebb pódiumra rendezi az előadást. A kicsi, világító rácsos paravánokkal berendezett játszótér a hatalmas épületbelsőben mégsem vész el, inkább koncentráltabb figyelmet kíván. Főleg akkor, amikor elkezdődik a villódzásban, színekben és zenében gazdag játék.

A Bábjátékos cselekménye szerint a 2. világháború utáni, kettészakadt Berlinben vagyunk 1950-ben, ahol egy híres művész, a birkenaui Samuel Finkelbaum egy panzió szobájában tengeti életét, mert öt év múltán sem hiszi el, hogy a háborúnak vége van.  Inkább megalkotja saját valóságát, valamint a koncentrációs táborban elhunyt, terhes felesége bábját, hogy a bábbal együtt létrehozza és előadja saját estjét, a Samuel Finkelbaum tragikomikus életét.

A helyzet abszurditására, a kifordított világ kifordítottságára Balázs Zoltán a látványvilággal is ráerősít: a mozgatható neoncsövek hol öltözőt, hol az agy és a szoba alkotta börtönrácsot, hol revüműsoroknál használatos díszletvilágot idéznek. A helyzet szürrealitását és tragikomikus voltát a jelmezekkel is erősíti a rendezés. Németh Anikó csillogó, az akkori kabaré korszakát megidéző ruhái és a clownos arcfestékek látszólag ellene mennek a történet mélységének. De csak látszólag, hiszen a bohóctoposz szerint a kikent arc rejti a legtöbb szomorúságot, és ez az arc mondja ki a legsúlyosabb igazságokat. Ez itt is érvényesül.

A zsinagógában játszott produkcióban Finkelbaum mellett minden karakter életét súlyosan érinti a holokauszt, és amúgy a 2. világháború minden borzalmas szövődménye, csak mindenki máshogyan próbálja feldolgozni. És minél csillogóbb az öltözék, erősebb a smink és hangosabb a korszakra jellemző bárzene, annál inkább érződik a trauma soha el nem múló súlya. Pláne, ha ezzel a (mentális) súllyal a trauma egyik fő emlékhelyén szembesül a néző.

Csokonai Nemzeti Színház, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, Maladype Színház: A Bábjátékos. Fotó: Éder Vera

A túlélés érdekében az alternatív valóságát választó bábjátékos Kiss Gergely Máté alakításában művész, aki az alkotás útján, a báb nyújtotta projekció segítségével próbálja feldolgozni családja elvesztését; enyhíteni a túlélő bűntudatát; és megmenteni önmagát. Kiss arcjátékában és színpadi jelenlétében egyszerre van jelen az ártatlanul meghurcolt, megkínzott és megfélemlített (zsidó) polgár és a fanatikus művész. A kettő akkor ér össze, amikor bábjával mint feleségével beszél, őt eteti, őt csókolja – vele próbálja életre kelteni saját valóságát, miszerint a várandós feleség még él. Elise Paris Turco hátborzongatóan hiteles a csupán külső erő hatására megmozdulni képes bábként. Kettejük dinamikáját Kiss határozza meg, de ahogyan Turco szerepéből adódóan aláveti magát mozgatójának, abban benne van az egész 20. század tragédiája, ahol tulajdonképpen minden zsidó, roma, meleg és a hatalomnak nem tetsző társadalmi csoport irányítható és eldobható baba volt csupán.

Kiss játékában jól érződik a panzión kívüli világgal szembeni ellenállás is, amikor szállásadójával, a különféle regisztereket megszólaltató, inkább Finkelbaum szemén keresztül láttatott Újhelyi Kingával lép kapcsolatba. Újhelyi színészi eszköztárával a főszereplő mentális állapotára és saját, józannak hitt panziós hölgy mivoltára is ráerősít. Nemcsak ő, hanem orosz, majd amerikai katona és más epizódszerepek képében Mercs János is próbálja rávenni Finkelbaumot a szobából való kilépésre. Mercs és Újhelyi karakterei tehát szintén azon vannak, hogy az általuk megélt valóságot végérvényessé tegyék, mert az az egy lehet biztos, amiben hisznek.

Mi sem tudjuk elhinni az előadás végéig, miben és kinek higgyünk, mert jelenetről jelenetre vitatkozunk vagy épp adunk igazat magunkban a bábjátékosnak. Rajtunk áll, kinek a valóságát fogadjuk el. Még a legvégén is, amikor úgy néz ki, hogy egy másik túlélő szavai hatására Finkelbaum meggyőzhető, és elhiszi, hogy nem a panzió, hanem az utcán lévő valóság az igazi.  De mi lehet még igazi egy végleteiben kifordított világban?

Sarolta Kulturális és Közéleti Tér, Soharóza: Kislányom, mondd, hogy nem igaz!. Fotó: Toldy Miklós

Például a Jurányi Ház színháztermében felvágott répa illata és a gőzölgő étel. Gardenö Klaudia rendezése ugyanennek a korszaknak egy másik borzalmas epizódját dolgozza fel minimalista módon, feketébe öltöztetve színészeit és egyszerűbb dramaturgiával, mint A Bábjátékos – de nem kevesebb intenzitással.

A Kislányom, mondd, hogy nem igaz! szövegkönyvéhez két művet is felhasznált Hársing Hilda, a színpadi adaptáció szerzője: az előadás Gyarmati Fanni Naplója és Polcz Alaine Asszony a fronton című művei alapján a szovjet megszállás idején megerőszakolt nőknek állít emléket. A háttérben sorakozó Soharózások éneke oratórium jelleget kölcsönöz az előadásnak, melynek jó ritmus- és dramaturgiai érzékkel létrehozott szövegváltozatából három különböző élethelyzetű nő története rajzolódik ki. Attól függően, hogy hol tart a borzalmak elmesélésében Döbrösi Laura, Levko Esztella és Száger Zsuzsanna, hol dúdolnak, hol a szövegek mélyebb rejtelmeit keresve adnak elő népdalfeldolgozásokat vagy éppen orosz katonaindulókkal erősítenek rá az elhangzottakra. Mindezt testhangokkal is kísérik, amitől a lecsupaszított térben, pusztán a szavakat és mondatokat hallva is pillanatok alatt a masírozó szovjet hadsereg mellett, a felbolydult utcán vagy a menedéket jelentő, dohos pince mélyén érezhetjük magunkat.

A színpad közepén csak egy hosszú asztal van, rajta az elkészítendő egytálétel hozzávalói. Amíg az egyik színész mesél, a másik – vagy éppen a másik kettő – előkészíti az ételt. A főzés itt most nem a női lét attribútuma, noha az előadás idejében a konyhai lét végképp a nők reszortja volt. Itt inkább a családot, a beszélgetést, a közösségi létet jelképezi, ami hosszú időre széthullik, amikor mindenki bujkál, retteg vagy éppen a sok erőszaktól rezignáltan veszi tudomásul, hogy újra széttárja lábát az orosz katonák előtt. E lehetőségek közül mindegyik megjelenik a történetekben. Miközben készítik az ételt, valaki mesél. És ez egyszerre jelképezi a trauma súlyosságát, miszerint erről akár főzés közben is tudnak beszélni, akár bármi másról; ugyanakkor a küzdést, a reményt is jelentheti, hogy a beszélgetések és a megosztások során gyógyulhatnak a sebek és újra le tud ülni egy asztal köré a közösség. Az előadás végén ezért is kapnak helyet a színészek mellett a kórustagok is, hogy aztán együtt egyék a gőzölgő ételt. Erős kép az is, hogy a megerőszakolt asszonyok merik ki azok táljába a levest, akik korábban még orosz katonaindulót (is) énekeltek menetelés közben.

Sarolta Kulturális és Közéleti Tér, Soharóza: Kislányom, mondd, hogy nem igaz!. Fotó: Toldy Miklós

A székeken ülve különböző tempóban és más-más stílusban adják elő a részleteket a színészek, bár Döbrösi Laura stílusa, érzelemmentes előadásmódja még az előadás minimalista stílusában is kissé hamisnak érződik. Főként mert a másik két színész tényszerűségében is sokkal lágyabban, finomabban osztja meg a szövegrészleteket. Utóbbiaknál érezni, hogy van közük ahhoz, amit mondanak, Döbrösi Lauránál ez a beleérzés hiányzik és bár önmagában hiteles is lehet a száraz eltávolító-felolvasó jellegű előadásmódja, a két másik színész mellett mégis idegenként hat.

Levko és Száger sokszínűbben és sokkal több érzelmet megmutatva osztják meg velünk a szörnyűbbnél szörnyűbb borzalmakat. Nem az arcukkal – az mindhármuknál szinte végig kifejezéstelen. Ők a hangerőségükkel és hangszínükkel érzékeltetik annak a súlyát, amin keresztül mentek, és azt, hogy mennyire nehéz ezt most erről beszélniük. Különösen igaz ez Száger előadására. Ahogyan a színész a végén az asztalnál az utolsó mondatok egyikeként kiejti a címadó mondatot, amikor arról mesél, hogyan kellett vidéki szülei szemébe néznie és vállalnia, hogy mindazt, amit hallottak Budapestről és a szovjet katonákról, igaz – nos, abban a mondatban összesűrűsödik a teljes előadás és a vészterhes 20. század, benne akár Finkelbaum sorsával is: kislányom, mondd, hogy nem igaz!

Mi? Kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Történetek a hátországból. A szöveg Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Napló és Polcz Alaine Asszony a fronton című műve alapján készült. Színpadra alkalmazta: Hársing Hilda.
Hol? Jurányi Ház – A Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza közös produkciója.
Kik? Színészek: Döbrösi Laura, Levko Esztella, Száger Zsuzsanna. A Soharóza kórus közreműködő tagjai: Dóra Emese, Horváth Réka, Jankó Dániel, Karosi Roland, Kertész Endre, Kégl Lóránt, Kovács Boróka, Sipos András, Tárnoki Tamás, Varga Zsuzsa
Látvány: Erős Hanna. Zenei vezető: Kaszab Sebő. Zenei segítő: Szilvay Máté. Fény: Major Mátyás. Koreográfia: Ferenczy-Nagy Boglárka. Grafika: Derényi Janka. Produkciós vezető: Veres Réka. Dramaturg konzulens: Dauner Domonkos. Rendező: Gardenö Klaudia
Mi? Gilles Ségal: A Bábjátékos – Samuel Finkelbaum tragikomikus élete – Rideg Zsófia fordításában.
Hol? Rumbach Zsinagóga – A debreceni Csokonai Nemzeti Színház, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Maladype Színház közös produkciója a Holokauszt 80 emlékév tiszteletére
Kik? Szereplők: Kiss Gergely Máté, Ruth Nache Lopez, Elise Paris Turco, Újhelyi Kinga, Mercs János. Alkotók: Rendező: Balázs Zoltán. Dramaturg: Juraszek Zsuzsanna. Díszlettervező: Balázs Zoltán. Jelmeztervező: Németh Anikó. Zeneszerző/Zenei vezető: Kovács Adrián. Korrepetitor: Tóth Kinga. Mozgás: Balázs Zoltán. Rendezőasszisztens: Ozoroczki Erika. Kreatív producer: Huszár Sylvia. Produkciós vezető: Balázs Katalin