Két meghatározó színművészünk szinte egy időben megjelent életrajzi kötetének kiindulópontja radikálisan azonos: mindketten súlyos, az életüket fenyegető betegségen estek át, amely ha pályájukat nem is roppantotta meg, de jelentősen befolyásolta lehetőségeiket. A visszapillantás, az élettel, az eszmékkel és a művészeti pályával való számvetés tehát természetes alaphelyzete a két munkának: Csáki Judit Cserhalmi- és Gyárfás Dorka Kulka-kötetének.

Pethő Tibor: Az alaphelyzet ezzel együtt mégis radikálisan különböző. Csáki Judit könyvének az egyetlen, elsőre érzékelhető beszélője Cserhalmi György, míg Gyárfás Dorka kötetében Kulka János mellett rengetegen megszólalnak, irányítják a társalgást. A résztvevők olykor útra kelnek, a színész életének különböző helyszíneit keresik fel. Más fejezetekben a dokumentumok beszélnek például Kulka születésének körülményeiről,  Pikler Emmi gyermekotthonában eltöltött időszakról. Gyárfás munkája tehát sokkal inkább riportkönyv, kevésbé is emlékeztet a klasszikus memoárokra, míg Cserhalmi szövegfolyamát legfeljebb a leírt és megszerkesztett élőbeszéd választja el a hagyományos emlékezésektől. Adódnak (az életkorból, a családi háttérből, az eltérő pályaívből eredeztethető) egyéb különbségek is, ezek a későbbiekben, a részletesebb elemzésnél nyilván előkerülnek még.

Gajdó Tamás: A magyar színháztörténet csak néhány olyan esetről tud, amikor színész súlyos betegségéből felépülve visszatérhetett a színpadra, s ha nem is játszhatott el olyan szerepeket, mint egykor, folytathatta pályáját. Ez a tény önmagában felhívta a figyelmet Kulka János és Cserhalmi György élettörténetére, arról nem beszélve, hogy mindkettőjüket nemzedékük kiemelkedő képviselőjeként emlegették. (Éppen egy évtized van közöttük; Cserhalmi 1948-ban, míg Kulka 1958-ban született.) Mind a ketten megformálhatták Hamletet és Lear királyt, ám több közös szerepük alighanem nem akadt. Cserhalmit a moziba járók közül szinte mindenki ismerte, míg Kulka alig szerepelt filmen. Cserébe hétről hétre feltűnt a Szomszédok című teleregény Mágenheim doktoraként.

Gyárfás Dorka és könyvének szereplői nagy utazásokat tesznek, és az olvasókat is magukkal viszik. Kulka János életének olyan intim helyszíneire juthatunk így el, ahová egyszerű halandóként nem valószínű. Arra viszont csak következtetni tudunk, hol beszélgetett egymással Csáki Judit és Cserhalmi György. Látszólag nem fontos ez a tény, de amikor a Balaton-felvidék szóba kerül, várjuk, hogy valami fogódzót kapjunk: az árnyas diófa alatt ültek vagy a hűvös szobában? Cserhalmi történeteinek változatos színterei Debrecentől Veszprémen át Budapestig megmozgatják a fantáziánkat. Különösen azok a helyek, ahol esetleg magunk is jártunk. Odaképzeljük a színészt kisfiúként a debreceni színészklub felett lévő lakás erkélyére, és a veszprémi színészház ablakába, ahonnan a mélybe ugrott.

PT: Említetted, hogy Kulka János kevés filmben szerepelt, ugyanakkor éveken át feltűnt a Szomszédok című teleregényben, ennek orvosaként ismerte meg az ország. Hiányérzetem is ebből adódik. Gyárfás Dorka könyve keveset foglalkozik a Szomszédokkal, amit nem tartok szerencsésnek. Érdemes lenne részletesebb választ adni arra, hogy mit jelentett Kulka pályáján a sorozat, milyen buktatói, esetleges előnyei voltak. Jó lett volna mindezt indokolni, a hátteret bemutatni. (A kötet lapjain olvashatunk arról, hogy már egy év után ki akart szállni. Kérdés, hogy Horváth Ádám rábeszélésén túl mi motiválhatta még a maradását. Hiszen az utolsó epizódig maradt.)

Kulka osztályfőnöke a Színművészeti Főiskolán Kazimir Károly volt, később pedig Kaposváron játszott. Ezzel kapcsolatos a másik hiányérzetem. Sajnálom, hogy nem merült fel komolyabban: mit jelentett Kulka János számára ez a kétségtelenül jelentős váltás, pályakezdőként a két iskolával való találkozás. Milyen viszony fűzte például Kazimirhoz, hogyan működött mint osztályfőnök? (Ascher Tamással, Zsámbéki Gáborral, Gothár Péterrel való kapcsolatáról többet tudhatunk meg.)

GT: A Szomszédok című sorozatról talán szándékosan nem esett sok szó a könyvben. A számtalan pozitív szereplő közül is kiemelkedett a szimpatikus mentőorvos, aki panellakásban lakott állandó anyagi gondok között, s még egy fiatal medika „érdeklődésének is ki volt téve”. Kulka ismertségét, népszerűségét egyértelműen ennek a figurának köszönhette. (S a fél ország meg volt arról győződve, hogy a valóságban is ilyen.) Ám a kaposvári előadásokban ez a rajongás gyakran visszafelé sült el. Elképzelhetjük, hogy amikor színre lépett, a közönség egy része ezt nem hagyta szó nélkül. Majd az előadás végén is ő kapta a legnagyobb tapsot. Ezt nagyon nehezen lehet elfogadni, még akkor is, ha a viharos ünneplés oka egyértelmű.

A könyvben szó esik Kulka János betegség utáni anyagi helyzetéről, de az a téma nem került elő, hogy a nyolcvanas években ki tudott-e jönni színházi fizetéséből, s a tévésorozat gázsija mennyiben járult hozzá megélhetéséhez.

A Főiskola valóban az a téma, amely csaknem minden színházi emberről szóló könyvben előkerül. Jó lett volna hallani, hogy Kazimir Károly, akit hajlamosak vagyunk így vagy úgy beskatulyázni, fontos szereplője-e Kulka János életének. A bírálatban megértőbb vagyok, mert tudom, ezek a művek nem elsősorban a szakmai kérdések, a műhelytitkok iránt érdeklődőknek készülnek. De vajon jól egyensúlyoztak-e a szerzők. Nem tettek túlságosan nagy engedményeket a nagyközönségnek?

PT: Mindkét kötet fontos érdeme, hogy a főszereplőkről komplex képet kapunk, egyéniségük megjelenítése, a pályáról, saját pályaívükről való gondolataik egységes képet alkotnak. Ez az alapfedezete a hitelességnek, amely Csáki és Gyárfás munkáját jellemzi. Szintén fontos pozitívum, hogy szerző és beszélgetőtársa nem kipipálnak egy témát, azután mennek a következőre, hanem egy-egy fontos motívum, kérdés, meghatározó barátság, mint Cserhalmi György esetében Latinovits Zoltáné vagy Bódy Gáboré vissza-visszatérnek, máskor búvópatakként vannak jelen akarva-akaratlanul betekintést adva az interjúalany gondolatmenetének dinamikájába. Ennek következtében pedig Cserhalmi egészen közel kerülhet hozzánk, a személyes ismeretség benyomása alakulhat ki az olvasóban. Ugyanakkor Csáki Judit, a néma beszélgetőtárs vitába keveredhet vele arról, milyen volt Bódy Gábor győri Hamletje, amelynek díszletei egy tűz alkalmával megsemmisültek. (Mellékvágány: érdemes lenne Bódy rendezését közreműködők, újságcikkek, kritikák, felvételek, a tévéváltozat segítségével „rekonstruálni”, hogy minél pontosabb képet kaphassanak az előadásról azok is, akik különböző okokból nem láthatták.)

Ugyanígy látom a Gyárfás-könyv esetében is. Kulka személyes ismerőssé válik, nem valamiféle beszélgetésfolyam következtében, hanem mert partnerei mást árulnak el róla, más kérdésekben nyitják meg. A két könyv közti lényeges különbség, hogy Csákié több kultúrtörténeti érdekességgel szolgál, míg Gyárfásé a színvonalas bulvár irányába lép el.

GT: Nem tudom, hogy a bulvár szó helytálló-e itt. Az bizonyos, hogy Cserhalmi György, elsősorban filmjei révén, egy nemzedék (a „nagy generáció”) jelképévé vált. Olyan szerepeket bíztak rá, melyek az erős korlátok és szigorú szabályok között élők számára revelációként hatott: „így kellene nekem is élnem, cselekednem, gondolkodnom”. Nem volt ebben semmi rendkívüli, a kiemelkedő színészi alakítások így hatnak a befogadókra. A művész felelőssége, hogy mihez kezd ezzel a különös helyzettel.

Kulka János nem forradalmi alkat, de erős személyiség. Kivételes kisugárzása, változatos színészi eszköztára magával ragadja a nézőket. Mivel sokféle, népszerű zenés produkcióban és közkedvelt filmsorozatokban szerepelt, nemcsak a művészszínházakat látogató közönség ismerte meg munkásságát.

Érdekes, hogy bár a két színész alkata eltérő, mindketten vállaltak közéleti szerepet. Cserhalmi olvasta fel, helyesebben szólva: dörögte el 1989. március 15-én az ellenzék tizenkét pontját, míg Kulka 2012. és 2014. március 15-én – kissé más társadalmi viszonyok között, és főleg más politikai hangulatban szervezett tüntetéseken állt a színpadon.

A színháztörténet-írót persze az is foglalkoztatja, vajon Csáki Judit és Gyárfás Dorka könyvét hogyan fogják olvasni száz év múlva. Milyen kép alakul ki az utókorban arról az időszakról, amit ma valamiféle aranykorként értékelünk? Felkelti-e érdeklődésüket a Győrben előadott Hamlet, a Katona József Színházbeli Coriolanus, az Új Színházban bemutatott Mizantróp, a kaposvári Állatfarm és a legendásként elkönyvelt Csárdáskirálynő, vagy a Nemzeti Színház műsorán szereplő III. Richárd?

PT: Ha a szerepeknél tartunk, érdemes kiegészíteni a 2011 elején, tehát éppen tizennégy éve bemutatott, Mohácsi János által rendezett Egyszer élünkkel, amelyben Kulka János fület vágó szovjet parancsnokként (egyben Petőfi Sándor barguzini tisztelőjeként) igen emlékezeteset alakított. A könyvben maga is kedves előadásaként említi. Szerencsés lett volna ezt vagy egy általa megnevezett rendezést jobban körüljárni; azért említem külön az Egyszer élünket – véleményem szerint az Alföldi Róbert igazgatta Nemzeti Színház legjobb előadását –, mert időben sincs annyira messze tőlünk; feltételezem, hogy sokan fel tudták volna idézni akkori benyomásaikat.

Még egy, a Gyárfás-könyvet illető utolsó hiányérzet: a családi háttér bemutatásakor részletesen olvashatunk arról, hogyan élte túl az az édesapa, Kulka Frigyes a holokausztot. Jó lett volna megtudni, kézenfekvő megoldásként akár a testvérével, Janinával zajló hármas beszélgetésből, hogy Kulka János miként gondol saját zsidóságára, mit jelent számára ez a tény: a zsidó mivolt vállalását, csupán a származás tényét vagy ennél többet.

E tekintetben a Csáki-könyv alaposabb. Cserhalmi György hátteréről, a felmenőkről, a középosztálybeli és arisztokrata rokonságról, ennek rá gyakorolt hatásáról többet megtudhatunk. Ami viszont itt hiányérzet számomra: elhangzik, hogy bizonyos rendezők nem vették jónéven, amikor 1989. március 15-én az ellenzéki tüntetésén máig nagyon emlékezetesen felolvasta az alternatív szervezetek tizenkét pontját. Az olvasót nyilván érdekli, miért zavart ez néhány ismert szakmabelit (ha jól értettem, például Jancsó Miklóst). Milyen kifogásaik lehettek, milyen módon jutottak el ezek Cserhalmihoz?

GT: Sajnos a színészi teljesítményekről kevés szó esik mindkét könyvben. A művészi önvallomásokban nem igen találunk önértékelést. Vajon abból fakad ez, hogy a színész művészi munkájában nincs döntő szerepe a szavakkal megfogalmazható tudatosságnak? Az is lehet persze, hogy a szemérmesség, esetleg a titokzatosság fenntartásának igénye gátolja a kitárulkozást… Ezt a hagyományos színészportrék szerzői (e sorok írója is) azzal próbálták áthidalni, hogy kritikákból idéznek gyakran teljesen eltérő véleményeket. Néhány múlt században született önvallomásban is találunk arra példát, hogy a napilapok írásaiból citál részleteket. Ez a gesztus arra utal, hogy egykor a kritikusok véleményét megfellebbezhetetlennek tartották. A tárgyalt kötetekben azonban nincs nyoma kritikáknak. Legfeljebb Molnár Gál Péter nevét olvashatjuk, aki Kulka Jánosnak és Cserhalmi Györgynek is fájdalmat okozott. De ha kivonjuk a kritikákat, milyen források maradnak egy-egy színházi produkció felidézéséhez, a színházi alkotók tevékenységének értékeléséhez? Szerencsére ma már csaknem valamennyi előadásról készül felvétel, ám azokat úgy őrizik, mint valaha az atomtitkot. Pedig milyen egyszerű volna, ha a könyvek olvasói, birtokosai hozzáférnének Cserhalmi György és Kulka János emblematikus előadásaihoz, és végig nézhetnék például az említett Egyszer élünk című előadást. Annak idején erről a bemutatóról a Színházban rendhagyó módon két kritika is megjelent, előbb Szántó Judit, majd Herczog Noémi is írt róla, a Kritikában pedig Tarján Tamás. S mindhárman részletesebben méltatták Kulka játékát.

PT: Az önértékelés valóban hiányzik, ugyanakkor mindketten szólnak bizonyos előadások minőségéről, benne a maguk szerepéről. Cserhalmi tovább megy ennél, amikor olyan szakmai kulisszatitkokról, éles színpadi szituációkról is beszél, amelyekkel mi helyzetünkből adódóan nem lehetünk tisztában. Így arról, hogyan irányítja a néző figyelmét a színész arcára a rendezés, hogy a partner szemén egyértelműen látszik, amikor baj közeleg, rövidzárlat a darab következő mondatával kapcsolatban.

Hasonlókkal számos színészmemoárban találkozhatunk, nekem elsőre Gobbi Hilda Közben… című könyve ugrik be, ahol több belső színpadi történetről is olvashatunk. Ha már szóba hoztam: az emlékirat műfaja nekem rokonszenvesebb, pontosabban otthonosabb, mint a riport, az interjú, a beszélgetőkönyv, mert a szerző maga szabja meg mit és hogyan közöl önmagáról. Ez azzal az előnnyel jár, hogy erősen szubjektív jellege miatt látszólag (olykor szerencsére valóságosan is) közelebb kerülhetünk az adott emberhez. Hátránya is ebből ered: nincs külső kontroll. Igaz ez Gobbi Hilda már említett, a nyolcvanas évek elején napvilágot látott, őszinte, az önbírálattól sem mentes visszaemlékezése esetében, noha a színésznő számtalan múltbeli eseményről, benne élő gondolatról (például a politikához való viszonyát illetően) nem beszélhetett. Ezt legfeljebb a kritikus olvasó veszi észre, éppúgy mint Gobbi nemzeti színházbeli társa, Kiss Ferenc (akivel egyébként jó viszonyban állt) sokkal problematikusabb, néhány éve kiadott memoárját lapozgatva. Kiss Ferenc szövegében a legfontosabb kérdéseket (így a Színészkamara működését) illetően ijesztő – bár emberileg érthető – az önreflexió hiánya. Csáki Judit könyvét ezért tartom szerencsés kézzel megírtnak: háttérbe vonulva, ugyanakkor jelenlétét érzékeltetve, ezzel a reflexió lehetőségét biztosítva két műfaj, a memoár és a beszélgetőkönyv elegyítésével készítette interjúsorozatát Cserhalmi Györggyel.

GT: A Cserhalmi Györgyről szóló könyv abból a szempontból valóban szerencsés, hogy a kérdező biztosította a reflexió lehetőségét, ám a beszélgetés mégsem fordult parttalan vitákba. Az olvasó persze érzi, hogy Csáki Juditnak miről lehet / miről van merőben más véleménye, mint Cserhalminak. De nyilvánvaló, hogy ennek a könyvnek az a célja, hogy a lehető legpontosabban mutassa be, hogyan gondolkodik a színész arról a művészeti ágról, melynek több mint fél évszázada részese s alakítója. Egy mozzanatra azonban még ki kell térnünk: a büfében hallott, vagy személyesen átélt színházi történetek hitelességének kérdésére. A magyar színháztörténet anekdotákból táplálkozik, s általában azért érdemes mesélni ezeket, mert jellemzőek a korra, a színházi életformára, hitelesen mutatják be a szereplők jellemét, a színházi hierarchiában elfoglalt helyüket. Közhely, hogy nem emlékezhet az ember pontosan minden apróságra, sokszor összetolulnak az egyébként teljesen különálló események. Nem titok, hogy az emlékirat-szerzők többsége komoly kutatómunkával frissíti fel memóriáját. Mivel itt nem emlékiratról van szó, hanem spontán beszélgetésről, ez a fázis kimaradt. Ezért a szerkesztés során érdemes lett volna néhány megállapítást jegyzetelni. Nem lényeges, hogy Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színházban vagy a Vígszínházban volt-e díszítő; de az igen, hogy Aczél György a hitközség Goldmark-termében, az OMIKE Művészakció előadásain szerepelt, s nem Feld Mátyásnál a Városligetben. S nem a „kilencedik zsidó” volt Papp Károly Mózesében, hanem Áron, Mózes testvére. S ha már Kiss Ferenc neve szóba került: én is utalok a közelmúltban megjelent emlékiratára. Egyértelmű, hogy a két világháború közötti korszak színházi tendenciáit nem pusztán ebből a műből akarják a korszakkal foglalkozó kutatók megismerni; de ennek az időszaknak mindenképpen fontos dokumentuma. Fájdalom, hogy nem jelenhetett meg korábban. S ugyanilyen fontos forrás lesz Csáki Judit és Gyárfás Dorka könyve, akkor is, ha most úgy érezzük, hogy lényeges részek kimaradtak, vagy a lapalji megjegyzéseket, a névmutatót és a kislexikont hiányoljuk. Ha nyolcvan év múlva valaki a magyar színházművészet múltját feldolgozza, mindkét könyvet sűrűn fogja idézni.

CSÁKI Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni, Open Books, 2024., 236 oldal, 5999 Ft.

 GYÁRFÁS Dorka: Kulka, Corvina Kiadó, 2024., 224 oldal, 9990 Ft.