Napról napra

Jago utálja a „feketét”, mégis Coca-Colát iszik; utálja a „csokit”, mégis egymás után tömi magába a szamócás négercsókokat. Jago valójában Othellót akarja, ami az előadás szerint érthető, hiszen a férfi meleg.

…a szinte igénytelen, noha jobbára szellemes stílgyakok mögött a Máté-féle felfogásban világművészeti minták húzódnak.

…azok a részek a legerősebbek, amelyekben a két táncos együtt van jelen, egymásra rezonál, és nem azok, amelyekben egyikük vagy másikuk a vetített hátterekhez vagy a műanyagfüggönyhöz tud csak kapcsolódni.

…ami most a Kamrában, Dömötör András rendezésében látható, nem a Marat/Sade, hanem az M/S. Új korszak, új fordítás, új zene – új koncepció.

Übü papa és Übü mama itt nem véglények, éppen csak valamivel gonoszabbak, önzőbbek, közönségesebbek és hataloméhesebbek annál, mint amilyennek a körülöttünk lévő világot látjuk.

A szereplők beolvadva a wilsoni időbe és térbe: időtlenné válnak. A karakterek nem egyéni sorsokat és tragédiákat, hanem a nagybetűs, önmaga ismétlésébe fulladó történelmet jelenítik meg.

„Ez veled a baj. Humanista vagy. A legveszedelmesebb fajtából. Mert ilyennek csak akkor szabad lenni, ha már mindenki az.”

…a színészek néhány lépéses helyváltoztatásával (esetenként gyors kosztümcseréjével) helyszínek tucatja elevenedik meg. Sőt, azt lehet mondani, hogy a helyszínek szinte mindig egyszerre jelen vannak, hasonlóan, mint a belőtt kábszeres tudatában az élete színterei.

Rétfalvi Oresztészként sem kíméli magát, fel-le ugrál a díszletépítmény különböző pontjaira, szöveg közben is, ha kell, végtagjait, fejét keményen veri a vasba.

Az előadás acélhúrokra feszített, hibátlan, zárt kompozíció. Tűéles. Metsző. Elevenbe vág. Megszólít. Felkavar. Megdöbbent.