Napról napra

Znajkay csupa olyan helyzetet írt meg, ami bőven nem éri el a családsegítő szolgálatok és gyámügyesek ingerküszöbét, mégis úgy tudja ábrázolni őket, mint a földi, vagyis gyerekszobai pokol legjobb példáit…

Hogy a néző felszabadulása megvalósulhasson, Hód a Pirkadban már bevált, régi trükkhöz nyúlt: négyzetes elrendezésbe ültette a közönséget, a színpad széleire. Zavarba ejtő pozíció, nézők egymással szemben, teljes világosságban. Itt aztán néző nézőnek, néző előadónak, előadó nézőnek, sőt egy ponton túl előadó előadónak „farkasa”.

A Mesterhármas nem sugallja, hogy a hazugság megoldás lenne; inkább arra mutat rá, hogy az igazmondás hiánya, a valóság elkendőzése idővel olyan körülményeket teremt, amelyekből kilépni szinte lehetetlen, ahhoz ugyanis egyszerre lenne szükség a szereplők őszinteségére, nagylelkűségére, az elkerülhetetlen tabula rasát komolyan gondoló magatartására.

Gálvölgyi sok évtizede röhögteti a nemzetet, nem is mindig a legnemesebb eszközökkel, miközben olykor megpróbálkozik azzal, hogy kibújjon ebből a műfaji ketrecből, igazi, komoly-mély színészként is megmutatkozzék.

Egy táncszínházi előadásban a prózai színészek vajon elegyednek vagy csak keverednek a táncosokkal?

Ez a nyelvi tágasság, kulturális sokféleség is erény. Nem „érteni” kell (a szavakat), hanem érzékelni a világ nagy, könnyű tágasságát.

A kortárs színház e szempontból komoly hátrányban van a klasszikus filmhez képest. Itt ugyanis nem nyolcvan percet, hanem két-három órát kell tartalommal kitölteni (…), az ódon báj nem feltétlenül előny, Kabos Gyula pedig nem jön – sőt, a Tisztelt Ház esetében a neki kijáró szerep (Bakonyi) is igen későn jön. Ezzel a helyzettel kell megbirkóznia […]

Mockumentary play, írja darabja alcíméül Gianina Cărbunariu, aki a tőle megszokott módon egy bulvárhírré silányult valós esemény apropóján ír a kortárs európai társadalomról.

De [a Homemade] legnagyobb erénye mégis az őszinteség akarása, az, hogy végre lényegi témát feszegessünk, a színház legyen mindenkié.

Hétköznapi arcok hétköznapi történeteken tuszkolják magukat keresztül: miközben készül a vacsora és indul a vörösborozás, visszanyelt félmondatok között csetlik-botlik valamiféle beszélgetés, többnyire lényegtelen dolgokról, hozzávalókról és munkahelyi eseményekről, a csevegők stílusában, de szorongva, bénán.

A nyolcvanas évektől ott volt minden fontos független hely alapításánál, van, amelyik – mint például a Sirály – kifejezetten az ő nevéhez fűződik. Szalai-Szabó Istvánnal beszélgettünk egyebek mellett az Egyetemi Színpadról, a Bárkáról, a Millenárisról, a Városi Színházról, és arról, miért zárult be nemrég a Hátsó Kapu is mögötte?

Be jó, az égre nézünk, a transzcendencia felé! Kár, hogy valójában a közeli zsinórpadlást látjuk, ha a nagyszínpadra épített stúdiótérben felfele kandikálunk…