Napról napra

A „titokzatos erőnek” persze elsősorban az alkotóban és az alkotásban kell meglennie, de a befogadóban is kell lennie belőle valamennyinek, hogy rezonálni tudjon.

…bár a szerző ragaszkodik az alapvető tényekhez mind a főbb szereplőket, mind az eseményeket illetően, nem történelmi drámáról, hanem panoptikumról – paródiáról és pamfletről – van szó.

Marcel Iureş és George Mihăiţă színészi játéka hihetetlenül pontos…

…a nagy kérdés a kísérletben az, hogy a publikum mennyire hajlandó elfogadni ezt a szokatlan, kicsit bonyolultabb, nagyobb nézői odafigyelést igénylő szórakoztatást.

…miközben a darab félreérthetetlenül a mai magyar valóságra utal, a szereplők – a bohózatokból jól ismert módon – hullákat cipelnek és próbálnak meg elrejteni, áthelyezni.

A nagyjából kétszáz perces produkció halálpontos gépezetében ellenállás nélkül vegyülnek a színház tradicionális és egyéni útjai, hogy a végeredmény összetéveszthetetlenül Horváth Csabáé legyen.

…az elektronikus média által kínált világban felnőve-élve, az egész létező világ folyamatosan önmaga paródiájának tetszik.

A kisbaba és az idős hölgy megértik egymást: Tomika (elvileg) még nem százas, Olga néni már nem az.

Radnai Márk rendező sem a tartalmat nem elemezte úgy, sem a formával nem foglalkozott annyit, hogy az észrevehető legyen a létrejött előadásban.

Don Quijote üldöztetése és folytonos elpáholása egy elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, Rába Roland úr irányítása alatt – lehetne a címe (Peter Weiss után szabadon) a Szkéné Színház új bemutatójának.

A súlyos és mégis élvezetes előadás a Katona újabb érájának egyik legizgalmasabb, legmonstruózusabb vállalkozása.

Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt” képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan.