A Hólyagcirkusz társulatának játéka korántsem depresszióval teli szomorkodós hangot üt meg, sokkal inkább az abszurditás humorára hegyez ki mindent.
De a kortárs szó ugyanúgy relatív, mint a dráma, mert Alfred de Musset-től a Tamás bátya kunyhójáig e tekintetben is meglehetősen nagy a szórás.
A halmozott bohócéria elég tüzet adhatna az előadásnak, ha nem oltaná ki az esetenként zavaró beszéd.
Szólhatna az előadás sokkal nyafogósabban, impotensebben is a magányos pillanatokról, de elég tökösen szól róluk.
Ha csak egyoldalú sémákkal játszanám Oszkárt, vagyis egysíkúan véleményezném, színészileg sem lenne izgalmas.
A darab pedig voltaképp a Bűn és bűnhődés kereszteződése a modern Hamlettel, az Ivanovval.
Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem.
A címen és a szereplők nevein kívül gyakorlatilag semmi sem utal arra, hogy a balett Dosztojevszkij regénye alapján készült.
