Napról napra

Életre keltője, Csákányi Eszter alighanem a világ összes asszonyát mélyen ismeri, és megragadóan el tudja játszani.

A helyi színművészek egy része napközben sofőrré, kísérővé, szervezővé lényegül át. Vagy ahogy névkártyájukon áll: házigazdává.

Útkereső, fiatal társulat esetében kifejezetten elismerésre méltó, ha már az első három, saját erőből készített alkotás között akad olyan, amely markáns arculat megtalálását ígéri.

André Breton műtőasztala megtelt, már nem bír el újabb kacatot.

Kissé tördelt, egyenetlen, de jelentős darabot méltó formátumban prezentáló, komoly kaliberű előadás született a Nemzeti Színház deszkáin.

Egy évtizeden át harmóniában dolgozott együtt Nemes Levente színész-igazgató és az új utakat kereső művészeti vezető.

Hosszú út vezetett a tájoló népszínháztól a mai művészszínházig.

Valahol nagyon-nagyon távol, egy teljesen ismeretlen és meglehetősen érdektelen dimenziórengetegben, a leggöröngyösebb asztrális létsíkok kereszteződésének egyik sötét kátyújában, melyet mindössze egyetlen vakítóan fényes robbanócsillag lángszökőkútja perzsel, ahol a hidegszépségű meteoritködök függönye cafatokká hasadt, ott tűnik fel a hatalmas pörgő-forgó, süvítve száguldó Világgolyó. Az asztrofilozófusok hipotézise szerint egy A’Tlas nevű gigászi atléta repítette le valamikor még […]

Efezusban a szex az élet mozgatórugója: azért gyűlt össze ennyi ember a színpadon, hogy a kilencvenedik percre nagyjából mindenki meglegyen mindenkinek.

Képek alakulnak, kidolgozott kompozíciók születnek a mély színekben játszó operafólia kozmikus tágasságot sugárzó hátterével.

Oly nagy, értékes és egyedülálló anyagot ragad meg ez a darab, hogy a másfél óra kevésnek, kissé felületesnek tűnik.

A családdráma hibátlan szerkezete azt hazudja: a műfaj még él.