Napról napra

Akkor hát, ennyi volt! – gondolhatnánk, de nincs ez így. Mert az a másfél évtized, amelynek minden nyarán együtt dolgozott a Máté Gábor és Horvai István vezetésével 2003-ban végzett színész-osztály, nyomott hagy a magyar színházi kultúrában. Az első három év zsámbéki előadásai, a Migrénes csirke, az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja és a Belemenekülők […]

Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy.

Miskin-habitus: jön, körülnéz, figyel, mindent fölbolygat, megváltoztat – aztán megy tovább.

…az összes megfogalmazott kritika ellenére süt a szereplőkről, hogy fontos nekik a távollevő Fenyő Iván, és még fontosabb nekik, hogy megértsék őt.

A folyamat már a sorozat korábbi darabjainál elkezdődött, de most a Vajda Milánon különösen jól látszik ez a fajta érettség: színházilag a rutinosság, a bravúr, a megérkezettség, emberileg a megfontoltság, az átgondolt életút, amiben minden nyitottság és befejezetlenség ellenére is vannak kerekségek, lezártságok.

Máthé Zsolt sajátos konferanszié; lazán és póztalanul, önmaga történetei iránt némi jótékony megértéssel követi végig a történéseket…

Vajon ezt az egészet, ezt a habos-babos színésznőséget, komolyan gondolja Kovács Patrícia? Mert szörnyen jól áll neki!