Napról napra

Aznap, amikor – „társadalmi konszenzus” mellett – negyvenről ötven évre emelték Magyarországon a honvédségi behívhatóság korhatárát, este, a Tesla Labor Kazinczy utcai termében a háborúról beszéltek. A Narratíva néven együttműködésre szövetkező függetlenek első produkciójukként Brecht 1941-ben született darabját mutatták be, Ungár Júlia fordításában.

Két rendező, két izgalmas olvasat: Zsótér Sándor klasszikusabb felfogásban állította színpadra Brecht talán legizgalmasabb darabját Kecskeméten, mint Horváth Csaba a Pesti Színházban.

Nagyüzem volt a december 14–15-i hétvégén a Miskolci Nemzeti Színházban: pénteken és szombaton is négy-négy előadás közül választhattak a nézők. Volt köztük tanteremszínházi előadás (Klamm háborúja), musical (Hello, Dolly!), táncelőadás (Álom luxuskivitelben), Shakespeare-átirat (Lear halála), friss kortárs darab (Eklektikon 2048), gyerekelőadás (Félőlény). És az e cikkben elemzendő két klasszikus, a Három nővér és a Jóembert […]

Miközben Ronen rendezőként a külső megfigyelő szerepében volt jelen, aki a forgatókönyvet formálta és szerkesztette, a dialógusok nagy részének megírásában mégis a színészekre hagyatkozott: „Mindenkit megkértünk, hogy az utazás alatt vezessen valamifajta naplót […], és az egész darab ennek a tapasztalatnak a közös naplójává vált.” Így a színészek biztosították az alapanyagot a darabhoz saját személyes […]

A brechti elidegenítés segít elkerülni a szenvedés látványának giccses, szentimentális, álkatartikus megszépítését, elveszi a nézőtől a jóleső sajnálkozás örömét, hogy passzív, belenyugvó együttérzés helyett aktív, tettre kész kérdések fogalmazódhassanak meg benne. A huszonegyedik századi néző számára azonban az elidegenítő effektus ismerős, megnyugtató elem – ma már ezzel a nehézséggel találja szembe magát minden Brecht-rendezés.

Brecht erősen politikus mondatait, nyílt utalásait is kevesen képesek úgy megragadni, hogy ne hassanak didaktikusan, és a rendezés ne beszéljen unalmasan direkt módon a jelenről. Ez utóbbi Zsótér színházában többek között azért sikerülhet, mert az a vizualitás és játékmód, amellyel dolgozik, finom részletek megfigyelésére ad lehetőséget a néző számára. A díszletek és ruhák szimbolikája és […]

Zsótér Sándor először 1998-ban rendezett Bertolt Brecht-darabot, A vágóhidak Szent Johannáját a Miskolci Nemzeti Színház Csarnokában. Azóta eltelt húsz év, és Zsótér már túl van a huszonharmadik Brecht-rendezésén, neve összeforrt a magyar Brecht-játszással. Eddig a szerző tizennégy különböző darabját rendezte meg, legtöbbször épp az itt elemzett A szecsuáni jóembert.

Az elmúlt két évtizedben a kortárs magyar színházban Brecht neve leginkább Zsótér Sándoréval forrt össze, most azonban darabjai egyre láthatóbbakká válnak: mind több fontos rendező választja őket, Térey János és Regős János pedig egyenesen három A kaukázusi krétakört is beválogatott a POSZT programjába. Beszélhetünk-e ma ezeknek a szövegeknek a különös aktualitásáról? Nem mond-e ellent Brecht […]

A k2 előadásaira jellemző, hogy vagy a múltból, vagy a jövőből beszélnek a máról. Egy interjúban Benkó Bence elmondta, hogy „technikailag” sem szeretik a kortárs történeteket, de ennél fontosabb, hogy úgy gondolják, a történelemmel itt és most van dolga a színháznak. Az érdekli őket, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek éppen vagyunk, milyen út vezetett a […]

…nem volt sok a kettő egymás után, jobban „látszanak” így az egyes előadások erősségei és gyengéi. Azt is élveztem, hogy még emlékszem a szövegre, feltűnik, melyik rész nincs benne az egyikben, mi hiányzik a másikból, tanulságos összehasonlítani, hogyan oldották meg a fontosabb jeleneteket.

A kaukázusi krétakör előadása Anca Bradu rendezésében sem csak a szűken vett tanulságról szól. Sokkal inkább az élet összetettségéről, kiszámíthatatlanságáról, gazdag tarkaságáról, ahol az egyetlen biztos, bár néha megingó pont Gruse embersége, amelyet Tasnádi-Sáhy Noémi különös erővel jelenít meg. A természetes, magától értetődő tisztesség erejével. A nyílt, ártatlan, érintetlen lelkek erejével.

Vannak, akik egy romhalmaz tetején ülve, ha kapnak egy csipetnyi reményt, nagy elánnal vágnak bele a tennivalóba, mások ilyenkor kényelmesen elnyújtózkodnak, és korábbi tettvágyuk is elcsendesedik. Sokan, ha egy színházi előadásban a világ, és benne önmaguk leromlottságával találkoznak, erőt kapnak a változtatáshoz és a változáshoz, mások a Dunának mennek.