Napról napra

Az idei, 25. Budapest Táncfesztivál koncepciója szerint a szervező Nemzeti Táncszínház azzal ünnepelte a programsorozat emberöltőnyi történetét, hogy színpadra léptette a táncművészet minden generációját. Szép – még ha nem is túlzottan eredeti vagy izgalmas – gondolat, ám nem árt egy kicsit a marketingszöveg mögé nézni.

Vannak előadások, amelyekben valószínűleg jobb benne lenni, mint nézni őket. Jan Fabre-nak az ezúttal Budapesten újrahasznosított, amúgy mindjárt negyedszázados Vér vagyokját nézve azonban még ezt sem merem teljes bizonyossággal kijelenteni.

A Nemzeti Táncszínház most hideg. Nagyon. Bozsik Yvette legújabb darabjának, a Tayos-nak számos látogatója sem tudja belehelni. Egy hölgynéző ugyan az előadás előtt figyelmeztető kérdéssel céloz a várható hőmérsékletre, valahogy mégsem hiszek benne, hogy a Táncszínházban meg találnék hűlni. Mesebeszéd. Merészen leadom a kabátot, sálat. Bízom. Hamar kiderül, hogy hiba volt, mert bent a cipőm […]

Ha volt valami közös a Nemzeti Táncszínház nyári szünet utáni első premierjében (Nyaralás) és a CAFe Budapest zárónapján ugyancsak itt tartott két táncbemutatóban (Ketten és Sinni), akkor az az, hogy mindkét előadás nézése közben gyakorta elgondolkodtam, hogy lehet valami ennyire ütős, ami pár perce még annyira lehangoló volt, és fordítva.

A művész(et) látja, amit látni kell, és tanúskodik amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni; olyan, mint a Tanú szeme. Nem válogat az emberre mért szenvedésben, az emberi nyomorúságban. Az erkölcs sem mérlegelés kérdése.  

Bozsik Yvette és Frenák Pál műveinek közös vonása, hogy mindketten a lehető legnagyobb gondossággal iktatták ki estjükből a szellemi, lelki mélységet.

A közelmúltban a Jurányi Háztól a Marczibányi Térig, a Müpától a hétvégi tömegrendezvények haknijaiig igyekeztem minél többféle (tánc)nyelven megszólaló, gyerekeknek szóló táncelőadást megnézni.

Fontos, hogy nincs eldöntve, ki ez a Jézus ma: valódi szent vagy csaló kocsmafilozófus, ahogy azt Júdás gondolja róla…

Bozsik Oidipusza taszítóan agresszív, pökhendi, brutális, kegyetlenkedő uralkodó. Retteg is tőle a neki alávetett, arctalan masszának láttatott tömeg.

A betáncolható vagy betáncolandó térrel és annak konkrét fizikai következményeivel elsősorban az előadók szembesülnek: míg az egyik kötelezően visszafogja magát, a másik teljesítőképessége határain jár…

Az idei Budapest Táncfesztiválon debütált öt magyar előadás közül három foglalkozik olyan problémákkal, melyek valamelyest kapcsolódnak a holokauszt-témához.

De hát hogyan is viselhetné el a ridegségétől kétségbeeső Euridiké jajgatását?