Ha volt valami közös a Nemzeti Táncszínház nyári szünet utáni első premierjében (Nyaralás) és a CAFe Budapest zárónapján ugyancsak itt tartott két táncbemutatóban (Ketten és Sinni), akkor az az, hogy mindkét előadás nézése közben gyakorta elgondolkodtam, hogy lehet valami ennyire ütős, ami pár perce még annyira lehangoló volt, és fordítva.
A művész(et) látja, amit látni kell, és tanúskodik amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni; olyan, mint a Tanú szeme. Nem válogat az emberre mért szenvedésben, az emberi nyomorúságban. Az erkölcs sem mérlegelés kérdése.
Bozsik Yvette és Frenák Pál műveinek közös vonása, hogy mindketten a lehető legnagyobb gondossággal iktatták ki estjükből a szellemi, lelki mélységet.
A közelmúltban a Jurányi Háztól a Marczibányi Térig, a Müpától a hétvégi tömegrendezvények haknijaiig igyekeztem minél többféle (tánc)nyelven megszólaló, gyerekeknek szóló táncelőadást megnézni.
Fontos, hogy nincs eldöntve, ki ez a Jézus ma: valódi szent vagy csaló kocsmafilozófus, ahogy azt Júdás gondolja róla…
Bozsik Oidipusza taszítóan agresszív, pökhendi, brutális, kegyetlenkedő uralkodó. Retteg is tőle a neki alávetett, arctalan masszának láttatott tömeg.
A betáncolható vagy betáncolandó térrel és annak konkrét fizikai következményeivel elsősorban az előadók szembesülnek: míg az egyik kötelezően visszafogja magát, a másik teljesítőképessége határain jár…
Az idei Budapest Táncfesztiválon debütált öt magyar előadás közül három foglalkozik olyan problémákkal, melyek valamelyest kapcsolódnak a holokauszt-témához.
De hát hogyan is viselhetné el a ridegségétől kétségbeeső Euridiké jajgatását?
…a fiatal fekete tűzmadár a darab vége felé erőt merít idősebb őrzőjéből: kissé posztnaturális stílusban szó szerint halálra szexualizálja.
