Napról napra

A 13. székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon egyebek mellett két olyan előadást láttam, amelyek kérdésfelvetései, alkotói ambíciói egybecsengenek – ennek az oka nem egy véletlen mintázat, hanem Hatházi András, és kollégái, akikkel létrehozta ezeket.

A szentgyörgyiek kirakatszínházát a bevásárlóutca járdájára felépített kisebb tribünről nézzük, fülhallgatóval a fejünkön, pokrócokba burkolózva. Hideg az este, de az élmény melegít.

A témaválasztása is egyetemesen átélhető, a halál, az elmúlás árnyékában mutatja föl hőseit: egy fiatalembert, aki az apja halála után évekkel még mindig viaskodik veszteség érzésével.

Nem biztos, hogy az életet éljük. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy azt éljük, amit az életről gondolunk. Amit az életről hiszünk. Amit az életről tudunk. Mert mindannyian tudjuk, hogy hogyan kell élni. Persze néha rácsodálkozunk, hogy a világ másik fele mindezt teljesen ellentétesen tudja, és mégis él.

A színészethez képest mi is csak két dimenzióval rendelkezünk.