Napról napra

Antik görög tragédia a magyar jelennel, sorsátok a tanult mintákkal, mágikus realizmus a pszichothrillerrel ötvöződik Tarnóczi Jakab rendezésében a Kamrában.

A Stúdió K-ban Nero nem zsarnok, hanem lelki nyavalyáktól szenvedő emberi lény.

Ez a fajta bűntudat fogságban tart, konzerválja a zsarnokságot akkor is, ha kontúrjai bizonytalanok; alapja, folytonos megújítója a rendszernek. Kétségtelen: az Örkény előadásában ezen a ponton valóban érezni a reminiszcenciát korunkkal.

Hegymegi Máté, Pass Andrea, Szenteczki Zita és Kovács D. Dániel előadása a mesék világát olvasztotta egybe a természettel, míg Boross Martin és a STEREO AKT produkciója az Európai Unió magától értetődő értékeiről való gondolkodás lehetőségét kínálta fel a résztvevőknek.

Az alkotók nemcsak a feminista vagy transgender-diskurzus horizontjából olvassák újra a klasszikus történetet, hanem a jelenből próbálják meg újradefiniálni  a hit mint általában vett teológiai fogalom érvényességének kérdését, valamint azt, hogy mennyiben tekinthető a társadalmi változások lehetőségfeltételének.

Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.

Hegymegi Máté rendezése olyan, mintha lenne Büchnernek egy Woyzeck című drámája, amelybe a rendező erőteljes gesztusként beillesztene egy, a vásári kikiáltó szájába adott szövegmontázst, hogy így tartsa távol tőlünk az előadást. Miközben ennek épp az ellenkezője igaz: Büchnernek nem maradt fenn Woyzeck című darabja, viszont a Kikiáltó (vagy Bolond, akinek viszont minden egyes sorát ő […]

Az egyenes labirintus alakzata egy kör lesz, melyben a kezdő- és a végpont összeér, ám mégsem esik egybe. A két pont közötti – imaginárius és végtelen – távolságot járjuk be.

Az évadértékelők sorából nem maradhatnak ki a fiatal, független színházi kezdeményezések. Azért választottuk ezt a többes, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó megszólalási formát, hogy előadásokról, pillanatokról, színészekről, rácsodálkozásokról, ne pedig életművekről legyen szó. Szeretnénk hangsúlyozni, milyen sokra tartjuk a kísérletezést és az istenkísértő próbálkozásokat, még akkor is, ha ez a munkamódszer esetleg hullámzó színvonalat eredményez, hol remekműhöz, […]

A Peer Gynt nem romantikus mesejáték azzal a szívhez szóló tanulsággal, hogy ha az álmodozó fiú beletörődik a realitásba, megtalálja az – ebben a bezáródó világban sokat strapált szóval – „identitását”, akkor beteljesedik életcélja.

…az ürességtől és elhagyottságtól kongó szakrális tereken való vonulás, majd az elénk kerülő, lényegükre lecsupaszított jelenetek már-már rítusszerűvé erősítik a keresés és rátalálás egymásutánját.

…sőt egyenesen adja magát a stilizált előadásmód – gondolok itt a fizikai színház formanyelvére és az atmoszférateremtő zenei aláfestésre –, amely leginkább abban segítene, hogy a kétes tartalmak elemelkedjenek a rögvalóságtól. Csakhogy ez Hegymegi Máté rendezésében kissé szájbarágósra sikerül.