Amit „cserébe” kapunk, az a tömörre húzott, minimális dramaturgiai változtatásokkal élő, „tiszta” ibseni szövegre való rácsodálkozás élménye. Jeles nagyító alá vesz minden írói instrukciót, közlendőt és három pontot, ami elsőre a mű kifigurázásnak tűnhet, ám sokkal inkább a dráma működésére és pszichorealista kidolgozottságára, azaz a kanonikus szöveg „vitathatatlan” értékeire mutat rá.
A szombathelyi Kísértetek egy orrunk alá tolt nagytotál egy őrmezői famíliáról Norvégiában, vagy egy norvég családról Őrmezőn. Azaz bárkiről bárhol.
Nos, aki a Nemzeti Színházban örömét leli a Körhintában, az nemigen tudhat mit kezdeni a Branddal. És nem ideológiai tartalom különbözteti meg egymástól élesen a két előadást, hanem a minőségük, valamint a bennük rejlő színházfelfogás és szakértelem (illetve az utóbbi hiánya).
Zsámbéki elképzelésében a színpadi térnek sajátos, vertikális rétegzettsége van. Az egyes jelenetek koreográfiája arra épül, hogy ki melyik „térrétegből” beszél éppen…
Nincs különbség az egyes generációk között…
Mint Ibsen többi drámája, a Rosmersholm is szószínház. Ehhez a színészeket, akik számára elsődleges követelmény a szöveg gesztusértékének minél teljesebb érvényesítése, jól megválasztott, látvány- és hangzásbeli effektusokkal a rendezőnek kell segítenie.
Előadás- és színháztörténet az Archívumban
Önmagukat adják, mintha sajátjukként élnék meg a konfliktusokat…
Az érzékekre azonban a kívánatosnál kevésbé hat ez a Peer Gynt.
A tökéletesen steril környezet hangulatában egy váróterem és egy műtő között jár félúton.
