Napról napra

…az előadás úgy tesz, mintha egy revü lenne, miközben folyamatosan szórakozik velünk. Végig a show és a színház között billeg, sem komolyan nem engedi magát venni, sem simán szórakozni nem hagy minket.

Horváth Csaba rendezéseinek az utóbbi években tapasztalható változása, az elvontabb mozdulatokból a szemléletesen nyomatékosító vagy éppen ellenpontozó gesztusnyelvre váltó mozgásvilág kifejezetten jól áll a darabnak.  A Forte Társulat előadása ezáltal egy csendesebb sodrású burleszk és egy elemelt szatíra egynemű elegyévé válik.

Színházi látásmódjuk, stílusuk és gondolkodásmódjuk sokban rokonítható, így csak idő kérdése volt, hogy Horváth Csaba rátaláljon Bernhardra és szövegeinek érvényes megközelítésére.

Rend és erő van ebben a produkcióban. És a vele való találkozás óta csak erősödik az a sejtés, hogy amit ebből a szövegből ki lehet hozni, azt ki is hozták belőle. Sőt.

Horváth Csaba ismét irodalmi műből készített fizikai színházi adaptációt a székesfehérvári nagyszínpadon. Ezúttal Márton László Carmen című drámáját huzalozta át mozgáskórusokkal kísért, feminista militarista-balladává, szándéka szerint a szöveget előtérbe tolva, monumentális ipari díszletek között.

Kereken egy hét múlva dől el, kik lesznek az idei Lábán-díj nyertesei. Addig is jó olvasást kívánunk az előadásokat méltató szövegekhez.

…Horváth Csaba nehezen szakad el Tar Sándor írásaitól, ami ugyanakkor cseppet sem egyoldalú megközelítéseket jelent; egyrészt „jól állnak egymásnak” ők ketten, másrészt a novellák esetében az egybegyúrás (A mi utcánk; A te országod), a regénynél a feldolgozás segít a színpadi produkciók mindig más és más rétegeire helyezni a hangsúlyokat, amiben persze az aktuális író-cinkostárs sem […]

A színészek, a díszlet, a zene – egy-egy külön világ. Kicsit talán túlságosan is különálló világok…

A nagyjából kétszáz perces produkció halálpontos gépezetében ellenállás nélkül vegyülnek a színház tradicionális és egyéni útjai, hogy a végeredmény összetéveszthetetlenül Horváth Csabáé legyen.

Rétfalvi Oresztészként sem kíméli magát, fel-le ugrál a díszletépítmény különböző pontjaira, szöveg közben is, ha kell, végtagjait, fejét keményen veri a vasba.

A magyar nézőnek ismerős ez a világ, amelynek jellemzője a „híres-neves ír köd, ahol igaznak látszik a hazug, és hazugnak az igaz”.

A rendezők szabadon élhettek a térválasztás lehetőségével…