Napról napra

Az évadnyitó két gyors premiert (Vértestvérek, Equus) követően még három bemutatót tartott idén a József Attila Színház. A Vízkereszt karácsony előtt, a Naftalin február közepén, míg a Sírpiknik márciusban került színre. Klasszikus vígjáték, félklasszikus bohózat és kortárs fekete komédia – a műsorpolitika szintjén kiválóan képezik le azt a népszínházi modellt, amelynek megszilárdítására a színház láthatóan […]

Bacskó Tünde színészi útja Debrecenből a József Attila Színházba, majd a Pécsi Nemzetibe, onnan a Stúdió K-ba, majd vissza a Mecsek aljára vezetett, ahol a Pécsi Harmadik Színház meghatározó művésze és Fábián Gáborral a Tandem Színház megalapítója. Életpályája mellett a pályaelhagyás szorító kényszeréről, bizonytalanságról és a lehetséges továbblépésről is beszélgettünk.

A József Attila Színház profilja az utóbbi években lassan, finoman, de érzékelhetően változott. Megjelentek a palettán olyan előadások, amelyek a színvonalas szórakoztatás mellett mélyebb rétegeket is kínáltak, s a direkció több alkalommal is neves vendégszereplőket invitált a színházba (miközben frissült maga a társulat is, főként fiatal színészekkel). Emellett látható munkabefektetéssel, erősödő professzionalizmussal hoztak létre klasszikus […]

Ennek a két magyar drámának két közös pontja van. Az egyik, hogy mindkettő ősbemutatója a Katona József Színházban volt. A másik, hogy jelenleg mindkettő látható a József Attila Színházban.

A jelen világállapotra mindenki a maga ízlése, készsége és lehetőségei szerint reagál: a József Attila Színház illetékesei például elkészítettek egy roppant zavarba ejtő, de minden bizonnyal mélyen önazonos Youtube-sorozatot.

A Jóisten vagy a Sors sokféleképpen tréfálhatja meg az embert. Például úgy, hogy egyedüliként láthatja meg vetélytársában azt a kvalitást, amely őbelőle hiányzik. A Mozartot hallgató Salierinek ez adatik meg – és egyáltalán nem vigasztalja, hogy a zsenit felismerni nemcsak fátum, de formátum kérdése is. A „formátumnak” persze több értelme van; többféleképpen mondható formátumosnak a […]

Tiszteletreméltó az egyenesség, ahogy az alkotók musical helyett „zenés gegparádé”-nak nevezik a produkciót, merthogy ez maradéktalanul igaz is: a semmilyen mértéket nem ismerő popkult-utalások és vegyes kaliberű poénok közül még a József Attilában minimum ziccer Vágási Feri-tisztelgés se marad ki. Ennek fényében kimondottan tragikus, hogy pont a humor az, amiben leginkább alulteljesít Szente Vajk nagyszabású […]

Egy drámaíró, akinek már majdnem bemutatták egy darabját, egy nő, aki volt már „aránylag” szerelmes, egy férfi, aki majdnem őszinte és egy vígjáték, ami majdnem vicces – ilyen volt a Csíki Játékszín vendégjátéka, A kaktusz virága a József Attila Színházban.

Sokat idézik a középkori, nőgyalázó megállapításokat, de nem mentik föl az ezek ellenére csodás „karriert” (!) csináló szegény főhősnőt sem, elvégre mégiscsak átvert mindenkit, s különben is, minek ment oda.

A színházzal folytatott önreflexív játék azonban nem kerül kibontásra, megmarad puszta ötletként, mely olykor-olykor felvillan a látvány egyes elemein…

Szó se róla, van líraiság a színpadon, de a díszlet és a jelmezek mintha egy egészen más, a monarchiát felsőbb társadalmi osztályból sirató történethez készültek volna, nem Hrabal csevegéssel, anekdotázó hajlammal kiszínezett, szürke, sörgyár környéki hétköznapjaihoz.

Két fő veszély leselkedik a beavató színházi előadásra: az egyik, ha túlságosan „lazára veszi” a kiszemelt klasszikust, s teleszórja mai kiszólásokkal, cinkos aktualizálásokkal, megpróbál folyamatosan és mindenáron „összekacsintani” a nézőtéren ülő kamaszokkal. A másik veszély a „lecke felmondása”…