A művészet egyik legfontosabb célja, hogy a tűzbe nyúljon. És ha a tűzoltást egymaga már nem is vállalhatja, vészkijáratokat mutathat. A Shakespeare négyszáz éves darabjára lerakódott történelmi idő ugyanazt kívánja meg, amit a hasonló művekre lerakódott értelmezési teher: kritikai kiadást.
A velencei kalmár új kolozsvári előadásáról tulajdonképpen felelőtlenség, de legalábbis könnyelműség egyetlen este alapján értekezni. Az ugyanis, amit láttam, azt a benyomást tette rám, hogy a kétféle szereposztás, a drámai ellenfelek felcserélése több is lehet, mint puszta színházi játék, vagy akár két nagy múltú vezető színész különféle képességeinek, más-más oldalainak, tehetségük sokszínűségének, sokrétűségének próbatétele, illetve […]
Mit tegyünk, ha a klasszikusnak az arcéle is klasszikus? Szabaduljunk meg a tisztelettől. Ez most ennek az előadásnak nem sikerült. (…) Főleg nyugatos versfordítások kapcsán kapja el az embert gyakorta a sejtés: az eredeti nyersebb.
A gond csak az, hogy a tömegnyilvánosságnak rettentő ereje ugyan van, felelőssége azonban semmi – azzal csak a benne arccal és névvel megszólaló egyének rendelkeznek. Meg persze az újságírók, akiknek a gyors hírek pörgetésén alapuló médialogikával szembemenve kell alapos kutatómunkát végezniük egy rendkívül bizonytalan jogi, következésképp gazdaságilag rizikós környezetben (ám történetüket névvel, arccal, jogi felelősségük […]
Budapesten három színház is műsorán tartja Shakespeare III. Richárdját. A Radnóti Miklós Színházban Andrei Şerban, a Nemzetiben ifj. Vidnyánszky Attila, a Maladype Színházi Bázison Zsótér Sándor rendezése látható, s a címszerepet Alföldi Róbert, Trill Zsolt és Balázs Zoltán játssza. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban Tompa Gábor tíz évvel ezelőtti színre állításában pedig Bogdán Zsolt alakította […]
„A nézők VR szemüvegen keresztül követik majd az előadást”, értesülök előzetesen. Nekem ez az eszköz annyira új, hogy azt sem tudom, ebben a szemüvegben az élő, színpadi előadást fogom-e követni vagy valamilyen más képet. Egyáltalán lesz-e élő előadás.
Először a kiszolgáltatottság érzése kezdett el működni. „Menjetek haza!” – ordítja nyitásként a közönségnek a nézőtér hátteréből érkező, fehér nadrágot és atlétatrikót viselő Cinna (Szűcs Ervin). És tényleg, magára vessen, aki marad: itt mészárlás lesz, kínzatások, borzalmak, káosz, nagy emberek csúfos bukása. Mi, nézők azonban maradunk, megvettük a jegyünket, beültünk a helyünkre – én, bónuszként, […]
Frunză visszafogott, a szöveget és a színészi játékot érvényesülni engedő hozzáállással látszik dolgozni. Elsősorban reprezentálja Tony Kushner szövegét, de azt gondolom, van annak jelentősége, hogy ez az előadás éppen itt és éppen most jött létre. Frunză ugyanis rendezőként nem kell semmit sem csináljon ahhoz, hogy a néző ijesztően aktuálisnak érezze a nyolcvanas évek Amerikáját, a […]
A fesztiválprogram korpusza nem egyetlen témára épül, ha mégis megpróbálnék ilyenket megnevezni, olyan univerzális témákat mondhatnék, mint ember és közösség, ember és társadalom, ember és hatalom, ember és magánya.
Mit kellett feltétlenül látni az elmúlt évad(ok)ban a határon túli magyar színházban? Mi látható Budapestről, és kell-e foglalkoznunk azzal, ami nem? Merre tartanak ezek a társulatok, min múlik, hogy egyesek felívelni, mások stagnálni látszanak? KÖLLŐ KATA kolozsvári kritikussal, a Szabadság című napilap szerkesztőjével, KOVÁCS DEZSŐ kritikussal, az art7.hu művészeti portál főszerkesztőjével, a 2017-es POSZT egyik […]
Mostanra az érintettek döntéseit helytelenítve vagy sem, de mintha tovább lehetne/kellene lépni. A kérdés azonban maradt: az előadáson való részvétellel és ezzel az írással nem járulok-e hozzá szándékolatlanul annak a rendszernek a működéséhez és fenntartásához, amely az ilyen típusú agressziót némi fizetéscsökkentés ellenében legitimálja?
…hamar derengeni kezd, hogy a hiányérzet itt kiszámított. Hogy az alcímben jelölt próbálkozás az együttlétre evidens módon a nézővel való együttlétre tett próbálkozás, a néző státusának felfüggesztése is tét itt. A kőszínházi nézővel való együttlét a tét.
