Napról napra

Hogyan befolyásolja, egyáltalán befolyásolja-e a tao a színházak művészi arculatát? Kommerszebb lesz a színház ettől a támogatási formától? Erről beszélgetett GÁSPÁR MÁTÉVAL, a Krétakör egykori ügyvezetőjével, aki a színházi törvény létrehozásában is közreműködött, LŐRINCZY GYÖRGGYEL, az Operettszínház igazgatójával, a Nemzeti Kulturális Alap alelnökével, NEMCSÁK KÁROLLYAL, a József Attila Színház igazgatójával és SZABÓ GYÖRGGYEL, a Trafó […]

A Hűség, ha az oktatáspolitika komolyan venné a színházi nevelés iskolai szerepét, kötelező előadás lehetne a gimnáziumokban, természetesen levezető beszélgetéssel egybekötve.

A születés természetes dolog, de nem egyszerű. Van, aki kilökődik, van, akit kisegítenek és akad, aki természeti katasztrófaként érkezik a világba. Aztán nem elég csak előbújni, élni is kell meg emberré válni. A kettő között azonban lehet összefüggés, tulajdonképpen ezt kutatja a két táncelőadás a maga módján, különböző perspektívából.

Míg Pataky Klári munkái egyetlen alkotó folyamatos önkereséséből és jellegzetesen egyedi stílusban születnek, a Duda Éva Társulatot a műfajok és az alkotók sokszínűsége jellemzi.

A két táncos-alkotó más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.

Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.

A puzzle darabkái nem feltétlenül illenek össze – és nem csupán azért, mert van, aki napsütéses őszre emlékszik, más meg a ködös időben biztos –, mégis tökéletes társadalmi totált, éles nagyképet kapunk. Ami mégis működteti az előadást, az az őszinteség, a hitelesség, az önazonosság…

Znajkay csupa olyan helyzetet írt meg, ami bőven nem éri el a családsegítő szolgálatok és gyámügyesek ingerküszöbét, mégis úgy tudja ábrázolni őket, mint a földi, vagyis gyerekszobai pokol legjobb példáit…

Hétköznapi arcok hétköznapi történeteken tuszkolják magukat keresztül: miközben készül a vacsora és indul a vörösborozás, visszanyelt félmondatok között csetlik-botlik valamiféle beszélgetés, többnyire lényegtelen dolgokról, hozzávalókról és munkahelyi eseményekről, a csevegők stílusában, de szorongva, bénán.

A jelenetek azt járják körül, hogy reklámokon, manipulált közvéleményen, tradíción és egyszerű hétköznapi ostobaságokon keresztül a társadalom hogyan kasztrálja és miként veri béklyóba a női természetet.

Mi az összecsapás, a doboz-, párna- és pokróccsata oka? Ez azért is lényegi, mert a mű egy cselekvés/tett fonákját, inverzét mutatja meg. Azaz, a párbaj/harc helyett a párbaj- és harcképtelenség körül gravitál…

Hogy világos legyen: a probléma egyáltalán nem az, hogy amit látunk, nem eléggé „színházias”. Épp ellenkezőleg: nem elég „életes”.