Arra gondoltam, hogy a hetvenes években, egy avantgardistákat – mondjuk Kassákot – megfejtő gimnasztika-esten vagyok, és így érdekesnek tűnt a történet, ám a mába visszazuhanva már inkább groteszknek hatott a maga idejét múlt szertartásaival.
…nem nagy ívű történetben rejlő, ugrásra kész drámákat mutatnak fel, hanem a mindennapokban lévő történésekre fókuszálnak.
Bevallom tehát, hogy noha megragadott, voltaképp nem értem, amit láttam – és ez késztetett erre az írásra.
…a jelenetek sokszor inkább kioltják, mint felerősítik egymás hatását – ennek ellenére a humor és az önirónia több élvezetes pillanatot is a színpadra varázsol.
…ez a két táncos, bohóc és viselkedéskutató megszabadított engem egy jó órára elviselhetetlen embertársaim üldözéseitől.
A részvételi színház mostanában indult virágzásnak, mert hosszú távon élhetetlen az a közönyösség, ami egy ideje olyannyira jellemzi a mai magyar társadalmat – nemhogy másokkal, de magunkkal szemben is részvétlenek vagyunk.
Bár az előadás közepén itt is megkapjuk a vendég szerepét, azonban nem válunk az előadás részesévé: nem érnek minket igazi kérdések, nem kapunk lehetőséget a közös játékra…
A Dosztojevszkij-nagyregények belső teatralitása eleve helyzetbe hozza a színházcsinálókat.
Készülő produkcióról csak jót vagy semmit…
Líra, szarkazmus, abszurdoid, modern farce, eroto-show, erőszak, önreflexió…
Alina Șerban maga a dokumentum…
Nincsen halál, vallja a posztmodern…
