Napról napra

Fodor Zoltán és Kulcsár Noémi is irodalmi forrásból merített legújabb bemutatójához. Fodor választása a modern magyar líra egyik korai alapkötetére esett, a Te meg a világban Szabó Lőrinc a legújabb kor emberének identitáskeresését hangosítja ki. Kulcsár Noémi folytatja megkezdett Shakespeare-adaptációinak a sorát, ezúttal az írói pálya vége felé született színművel, a Viharral. Míg a líra […]

Az egyik koreográfia drámai művön alapul és történetet mesél szavak nélkül, a másik drámai művé válik, pedig nincs is története.

Különös hasonlóság, hogy mind Gergye Krisztián, mind Fehér Ferenc a korlátokkal dolgozik, csak amíg A test emlékezetében a korlátok fizikailag, addig a Tofu P. Potterben lelkileg állítódnak föl.

Lemondott, elmaradt és elhalasztott előadások hírei árnyékolták be az évadkezdést a táncszínházi szcénában (is), éppen ezért minden megtartott bemutató megbecsült alkalom volt előadóknak és nézőknek egyaránt. Az általam látott két szeptemberi premier különös módon sok tekintetben összecsengett: mindkettő a hosszú távú társulati munka értékeiről gondolkodtatott el a legtöbbször projekt alapon szerveződő együttműködések korában.

Ballet Preljocaj: …Schubert zenéje a mű túlnyomó részében nem harmonizál a kidolgozott, hűvös, fegyelmezett, steril koreográfiával… / New York City Ballet: Az amerikai társulat haknibrigádba szerveződött tagjai meggyőző erővel rontották a tánctörténeti léptékű NYCB hitelét, silány portékájukkal aláásva annak kivívott rangját.

Ez a „kettő az egyben” kritika most tulajdonképpen „négy az egyben” tudósítás . Négy kicsi kortárs darab, négy tetszetős, egészen kicsi kis táncművészet, amely valódi kérdéseket tesz fel, és igazából az a jó benne, hogy „van még ott, ahonnan ezek jöttek”.

Shin Eunju és Bata Rita közös munkája, a Virág számomra kelet és nyugat találkozása, mely a két táncosnő eltérő mozgásminőségének találkoztatásától válik izgalmassá. Pataky Klári legújabb bemutatója, a Kis esti vakság pedig a jelenkori létérzést foglalja a nézőt magával sodró, tömény képekbe.

A Pécsi Balett Budapesten vendégszereplő két repertoárdarabja kicsit olyan, mint a bögrés sütemény. Mindenből van benne egy mérővel, az összetevők ott vannak a spájzban, még finom is tud lenni, de az ember mégsem ezt tenné az ünnepi asztalra.

A világviszonylatban még mindig jórészt férfiak által uralt koreográfusi és együttesvezetői pályán mindig öröm üdítő kivételekkel találkozni, és még nagyobb öröm, hogy Magyarország nem is áll olyan rosszul a női táncalkotókban. Közülük kettőnek, Duda Évának és Barta Dórának volt az elmúlt hetekben budapesti premierje. Mindketten érett, szuverén alkotóművészek, akik évek óta sikeresen menedzselik társulatukat – […]

Ha a Body.Radical fesztivál lényegét akarjuk megragadni, leginkább a hagyomány és a kortárs kapcsolata felől érdemes közelítenünk. Ahogy Rosner Krisztina nemrég, a Színház júniusi számában megjelent esszéjében rámutat: „A hagyomány vonatkozási pontot ad, távlatokba helyez, gondolkodni segít.”

Gyakori jelenség az IZP keretében megvalósuló koreográfiáknál, hogy az izgalmas felvetések is aránylag zárt, komfortzónán belüli megoldásokat eredményeznek, amiből egy éles látású, provokatív, problémageneráló „külső” szem tudná esetleg kizökkenteni az alkotókat.

És olyan megközelítés is létezik, mely a táncot mint az örök ismétlés és visszatérés, újrajátszás allegóriáját bontja ki – úgy tűnik, ez utóbbi szemléletből indul ki két közelmúltbeli koreográfia, Nagy Zoltán Point of no return és Nagy Csilla AMőBa – az örökké változó Egység című előadása.