A negyvenedik évadját ünneplő Győri Balett első bemutatója, a Velekei László által koreografált Anna Karenina tökéletesen illeszkedik abba a koncepcióba, amely a társulatot 2015 óta művészeti vezetőként is meghatározó Velekei tevékenysége nyomán kirajzolódni látszik.
Ballet Preljocaj: …Schubert zenéje a mű túlnyomó részében nem harmonizál a kidolgozott, hűvös, fegyelmezett, steril koreográfiával… / New York City Ballet: Az amerikai társulat haknibrigádba szerveződött tagjai meggyőző erővel rontották a tánctörténeti léptékű NYCB hitelét, silány portékájukkal aláásva annak kivívott rangját.
Ez a „kettő az egyben” kritika most tulajdonképpen „négy az egyben” tudósítás . Négy kicsi kortárs darab, négy tetszetős, egészen kicsi kis táncművészet, amely valódi kérdéseket tesz fel, és igazából az a jó benne, hogy „van még ott, ahonnan ezek jöttek”.
Shin Eunju és Bata Rita közös munkája, a Virág számomra kelet és nyugat találkozása, mely a két táncosnő eltérő mozgásminőségének találkoztatásától válik izgalmassá. Pataky Klári legújabb bemutatója, a Kis esti vakság pedig a jelenkori létérzést foglalja a nézőt magával sodró, tömény képekbe.
A Pécsi Balett Budapesten vendégszereplő két repertoárdarabja kicsit olyan, mint a bögrés sütemény. Mindenből van benne egy mérővel, az összetevők ott vannak a spájzban, még finom is tud lenni, de az ember mégsem ezt tenné az ünnepi asztalra.
A világviszonylatban még mindig jórészt férfiak által uralt koreográfusi és együttesvezetői pályán mindig öröm üdítő kivételekkel találkozni, és még nagyobb öröm, hogy Magyarország nem is áll olyan rosszul a női táncalkotókban. Közülük kettőnek, Duda Évának és Barta Dórának volt az elmúlt hetekben budapesti premierje. Mindketten érett, szuverén alkotóművészek, akik évek óta sikeresen menedzselik társulatukat –…
Ha a Body.Radical fesztivál lényegét akarjuk megragadni, leginkább a hagyomány és a kortárs kapcsolata felől érdemes közelítenünk. Ahogy Rosner Krisztina nemrég, a Színház júniusi számában megjelent esszéjében rámutat: „A hagyomány vonatkozási pontot ad, távlatokba helyez, gondolkodni segít.”
Gyakori jelenség az IZP keretében megvalósuló koreográfiáknál, hogy az izgalmas felvetések is aránylag zárt, komfortzónán belüli megoldásokat eredményeznek, amiből egy éles látású, provokatív, problémageneráló „külső” szem tudná esetleg kizökkenteni az alkotókat.
És olyan megközelítés is létezik, mely a táncot mint az örök ismétlés és visszatérés, újrajátszás allegóriáját bontja ki – úgy tűnik, ez utóbbi szemléletből indul ki két közelmúltbeli koreográfia, Nagy Zoltán Point of no return és Nagy Csilla AMőBa – az örökké változó Egység című előadása.
Milyen szerepe lehet az ország táncéletében egy nemzeti táncszínháznak? Milyen művészeti/szakmai elvek mentén érdemes működnie egy ilyen nemzeti intézménynek?
