Napról napra

Magassarkújukból elegánsan kilépő emberek. Makulátlanra vasalt zakó hajtókáját peckes mozdulattal igazgató emberek. Buliszerkójukat levető, fehérneműs emberek. A keménykalap „súlya”alatt faarccal bámuló emberek. Haljelmezben táncoló emberek… A nem a ruha teszi az embert mondás az életben sem feltétlen, a színpadon pedig kicsit sem igaz.

Én leginkább abban a szélvédett helyén kuporgó magányos lényben ismertem magamra, aki makacsul igyekszik csukott könyvébe temetkezni.

Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna.

A művész(et) látja, amit látni kell, és tanúskodik amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni; olyan, mint a Tanú szeme. Nem válogat az emberre mért szenvedésben, az emberi nyomorúságban. Az erkölcs sem mérlegelés kérdése.  

A 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet.

A Body.Radical fesztivállal nem idén találkozhattunk először, bár a biennálé neve nem feltétlenül cseng ismerősen. Bata Rita 2009 óta szervez több napos rendezvényt a japán tánc jegyében, amelyre a butoh, a japán kortárs tánc és performansz művészet kiemelkedő előadóit hívja meg.

… két tisztességes és gondolatébresztő koreográfia – különösebb hűha- és ráismerés élmény nélkül.

Jobb visszaemlékezni rá, gondolkodni rajta, mint nézni…

…a fiatal fekete tűzmadár a darab vége felé erőt merít idősebb őrzőjéből: kissé posztnaturális stílusban szó szerint halálra szexualizálja.

Szakértelem nélküli, nevetséges gondolat, hogy a Várszínház „megőrizheti színház jellegét”, ha állami meghívottak reprezentatív vendégháza lesz.