Napról napra

Ödön von Horváth Kasimir és Karoline-je az utóbbi évtizedekben sokszor színre került Magyarországon. Gondolhatunk a Krétakör 2005-ös bemutatójára vagy Alföldi Róbert rendezésére a Centrál Színházból (2019), de többször láthattuk az utóbbi években a fővároson kívül is. A népszerűség érthető: a nagyvárosi forgatagban két fiatal keresi az útját, önmagát és a boldogságot talán egymásban, talán nem, […]

„[A] mai fiatalság szerencsétlensége, hogy nincs már igazi kamaszkora: sem erotikus, se politikus, se morális meg más egyéb szempontból; mindent összemancsoltak, összepancsoltak, egy kondérba dobáltak! És ezenkívül túl sok vereséget ünnepeltek győzelem gyanánt, túl gyakran vették igénybe az ifjúság legbensőségesebb érzéseit […]” – így jellemzi kora tinédzsereit a Radnóti Színház Istentelen ifjúság című előadásának Julius […]

Magyarország jelenlegi vidéki színházi hőtérképét elképzelve biztonsággal állítható, hogy a jégkék és maszatosszürke foltok mellett nemcsak az olykor zöld jelzőfényeket villantó Szolnok és a hol folyamatosan világító, hol csábítóan irizáló Miskolc csalogatja a nézőket. Van még egy hely, ami a maga otthonosságot jelentő melegsárga sugárzásával egyre nagyobb körzetből vonzza – s közben neveli ki – […]

A Tanyaszínház, ahogy évtizedek óta szokás, vitte volna az előadást a környékbeli falvakba. Ezek magyar képviseletei azonban a Vajdasági Magyar Szövetség utasítását szolgai módon követve nem fogadták idén a truppot. Az előadást ezért a kavillói bázison játszották, ami utólag egészen magától értetődőnek tetszik, valójában azonban kellett hozzá a csapat gyors helyzetfelismerő-képessége, szakmai elkötelezettsége és kockázatvállalása […]

Vajon mit sikerül kezdeni a darab meglehetősen egyértelmű figuráival és helyzeteivel? Hogyan lehet a közel százhúsz rövid snittből álló, de cselekményt csak nyomokban tartalmazó jelenetfüzért erős előadássá formálni?

Ödön von Horváth élesen metszett figurái, cselekményfordulatai ugyanis, ha nem óvatos a rendező, könnyűszerrel beleragadhatnak a didaktikusság, és ezzel a direktség csapdájába. Gáspár Ildikónál ezt önkéntelenül felerősíti olykor az aktualizálás szándéka.

A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.

A kezdetben sokat ígérő korszerű színházi realizmusból nem nő ki értelemre és érzelemre egyformán ható, összetett, elemezhető, izgalmas műeredmény.

A tragédia kisszerűen, alattomosan és szürkén zajlik le, ahogyan az élet csordogál ezen a vidéken.

Kristálytisztán fogalmazódnak képekbe a kielemzett viszonyok, külön érdekesség, hogy olykor a „kamera” még fókuszál is.

Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem.