Napról napra

Robusztus külsejét meghazudtoló érzelmi töltettel, egy Cyrano romantikus lelkületével rendelkezik. Csapatépítő színész. Tizenhat év hűség fűzi a Radnóti Miklós Színházhoz, ahol jelenleg az Ádám almáit próbálja Szikszai Rémusz rendezésében.

A sötét drámákat és a bohóckodást egyaránt élvezi. Vékony mezsgyén táncol a belefeledkezés gyönyöre és a lelki pokolba szállás között. Négy éve a Radnóti Színház tagja.

Feltámad és újjászületik, aki és ami feltámadhat és újjászülethet, de a jelen nyitottsága, a fiatalok frigye csupán kétséges másolata a múlt harmóniájának, az újrakezdés az ujjongás mellett csupa szorongás, és két végleges halottat már sosem kap vissza az élet.

A díszletben visszatükröződik a színház nézőtere, fraktálszerű hatása van, akár csak a szövegnek. Minden ismétlődik, de valahogy magasabb szinten válik érthetővé.

Szétszakíthatatlan, megbonthatatlan viszony ez, háttérben az örök fájdalommal, gyűlöletteljes függéssel, amely az anya halálával sem szűnhet meg.

De vannak humoros pillanatok is. Keserédes, bús, felszabadító irónia.

…többnyire leképezi a szerzőnek a művéhez írott, meglehetősen részletes utasításait – a külsőségekben mindenképpen.

Első megközelítésben mindkét pályázatról elmondhatjuk, hogy megfontolt, alapos munka, választékosan és gondosan megfogalmazott tervezet.

Úgy érzi-e a két Mohácsi, hogy az ő stílusuk és technikájuk bármire ráhúzható? Palettájuk egyre változatosabb (és sekélyebb): de „kaposvári” sikert, amióta a kalandozások korát élik, még nem könyvelhettek el.

…az előadás középpontjában Iván Karamazov, az ő bűne vagy gyengesége, legfőképpen pedig bűnhődése áll.

Rétfalvi Oresztészként sem kíméli magát, fel-le ugrál a díszletépítmény különböző pontjaira, szöveg közben is, ha kell, végtagjait, fejét keményen veri a vasba.

 Csehov, aki köztudottan sokat perlekedett a színházzal komédiaként felfogott egyes műveinek „drámaizálása” miatt, meg lehetne elégedve, annyira áthatja a színrevitelt a bizarr nevetségesség.