A díszletben visszatükröződik a színház nézőtere, fraktálszerű hatása van, akár csak a szövegnek. Minden ismétlődik, de valahogy magasabb szinten válik érthetővé.
Aztán a játék is erre megy: egy gyereklabirintus.
Szétszakíthatatlan, megbonthatatlan viszony ez, háttérben az örök fájdalommal, gyűlöletteljes függéssel, amely az anya halálával sem szűnhet meg.
De vannak humoros pillanatok is. Keserédes, bús, felszabadító irónia.
…többnyire leképezi a szerzőnek a művéhez írott, meglehetősen részletes utasításait – a külsőségekben mindenképpen.
Már egyszer végigolvastam ezt a gondolatgazdag írást, tehát tudom, hogy egyetlen olyan momentum van benne, amelynek igazságát vitatnám: énszerintem az spenót.
Első megközelítésben mindkét pályázatról elmondhatjuk, hogy megfontolt, alapos munka, választékosan és gondosan megfogalmazott tervezet.
Úgy érzi-e a két Mohácsi, hogy az ő stílusuk és technikájuk bármire ráhúzható? Palettájuk egyre változatosabb (és sekélyebb): de „kaposvári” sikert, amióta a kalandozások korát élik, még nem könyvelhettek el.
…az előadás középpontjában Iván Karamazov, az ő bűne vagy gyengesége, legfőképpen pedig bűnhődése áll.
Ha azt mondják nekem, hogy itt nézz el, itt csinálj valamit így és így, az nem megy nekem. De ha egy instrukciót le tudok fordítani a saját nyelvemre, akkor menni fog.
Rétfalvi Oresztészként sem kíméli magát, fel-le ugrál a díszletépítmény különböző pontjaira, szöveg közben is, ha kell, végtagjait, fejét keményen veri a vasba.
Csehov, aki köztudottan sokat perlekedett a színházzal komédiaként felfogott egyes műveinek „drámaizálása” miatt, meg lehetne elégedve, annyira áthatja a színrevitelt a bizarr nevetségesség.
