Másképpen néz végig az ember naponta négy-öt darabot, mint mikor egy este csak elugrik színházba. Akaratomon kívül egymás tükrében kezdtem vizsgálni minden előadást, keresni a közös elemeket, hasonló témákat, megoldásokat, egymáshoz viszonyítva hoztam minőségi ítéletet is.
Az elmúlt, COVID–19 sújtotta időszakban a magány, az elszigeteltség, a hiány a társadalmunk közös élettapasztalatává nőtte ki magát. Ennek következtében nem ér minket meglepetésként, hogy ez a közös kapcsolódási pont meghatározó befolyással bír jelenünk művészeti alkotásaira, köztük a színházi előadások formanyelvére (pl. TÁP Színház: Alatta-felette: B@szatlanul… avagy Hiányainak, Most és Örökkön – magány: szex, munka, […]
Az előadást látva azonban egyértelműnek tűnt, hogy itt bizony nem Liliom a vonzó, hanem Julika a megátalkodott. Nem Liliom csábítja el Julikát, hanem a férfi nem tud kitérni az elől a tiszta és elsöprő, megingathatatlan szerelem elől, amellyel a törékeny cselédlány megajándékozza és megveri őt.
Az idei vizsgarendezések készítői némileg speciális helyzetben vannak, ami már az anyagválasztásban is érzékelhető. Lehet persze mondani, hogy nincs zenés színházi rendező, illetve fizikai színházi rendező, csak rendező van – de nyilvánvaló, hogy ez utóbbi esetekben a vizsgáknak (vagy azok egy részének) a képzés speciális szegmentumait is vissza kell igazolniuk.
