Másképpen néz végig az ember naponta négy-öt darabot, mint mikor egy este csak elugrik színházba. Akaratomon kívül egymás tükrében kezdtem vizsgálni minden előadást, keresni a közös elemeket, hasonló témákat, megoldásokat, egymáshoz viszonyítva hoztam minőségi ítéletet is.
Az elmúlt, COVID–19 sújtotta időszakban a magány, az elszigeteltség, a hiány a társadalmunk közös élettapasztalatává nőtte ki magát. Ennek következtében nem ér minket meglepetésként, hogy ez a közös kapcsolódási pont meghatározó befolyással bír jelenünk művészeti alkotásaira, köztük a színházi előadások formanyelvére (pl. TÁP Színház: Alatta-felette: B@szatlanul… avagy Hiányainak, Most és Örökkön – magány: szex, munka,…
Az idei vizsgarendezések készítői némileg speciális helyzetben vannak, ami már az anyagválasztásban is érzékelhető. Lehet persze mondani, hogy nincs zenés színházi rendező, illetve fizikai színházi rendező, csak rendező van – de nyilvánvaló, hogy ez utóbbi esetekben a vizsgáknak (vagy azok egy részének) a képzés speciális szegmentumait is vissza kell igazolniuk.