Napról napra

Olyan érzésem van, hogy kezd eltűnni az emberek fejéből, hogy társulatban gondolkodjanak, inkább közösségek vannak, ahol nem csak koreográfusok és nem csak táncosok, hanem mindenféle művész mint egy amőba létezik.

Egy sötét tónusú szóló a SÍN-ben meg egy interaktív táncmanipuláció az Open Fesztiválon. Mindegyik kortárs, a jelen lelki- és fizikai állapotokat kutatja síppal, dobbal, lábszárcsonttal – fizikailag és filozofikusan is.

Vandekeybus koreográfiája egy két órás zuhanórepülés, melyben a táncosok hol lovakként, hol madarakként, hol görög istenekként, hol civakodó gyerekekként törnek a magasba, majd zuhannak a mélybe.

Kommentlánc a hazai táncművészet jelenéről BÁLINT ORSOLYA, FUCHS LÍVIA és TÖRÖK ÁKOS részvételével KRÁLL CSABA felvetéseire az elmúlt évad tükrében.

A Body.Radical fesztivállal nem idén találkozhattunk először, bár a biennálé neve nem feltétlenül cseng ismerősen. Bata Rita 2009 óta szervez több napos rendezvényt a japán tánc jegyében, amelyre a butoh, a japán kortárs tánc és performansz művészet kiemelkedő előadóit hívja meg.

A két táncos-alkotó más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.

Szemben a MA•ZE előadásával, amelyben nem dekódolhatók a mozgássorok magvas gondolatokká, nem eltáncolt történeteket látunk, a Hat táncban hosszasan ecsetelhető lenne, ki, mit, miért csinált, milyen szimbólumként használt tárgyak, milyen motívumok, mikor, hogy bukkannak fel, kivel, mi történik. Ezek sorra vétele azonban maximum arról győz meg, hogy a produkció mögött sok „agyalás”, sok munka lehet.

Megkerestünk – a teljesség igénye nélkül – majd’ másfél tucat táncos-koreográfust, hogy személyes történeteiken keresztül szélesebb képet kaphassunk arról, mi vonzza őket külföldre (…), és mi az, ami inkább elviszi őket Magyarországról (…).

A panorámában szereplő igen eltérő egyéniségek mind egyetértettek abban, hogy a táncosok jó ideje elsősorban a művészi kíváncsiság miatt választják a külföldi karriert, a boldogulást idegenben.

A csaknem két évig készült, és épp idén száz éve, 1917-ben az Operaházban bemutatott mű azonban zeneileg annyival komplexebbnek bizonyult a szüzsénél, hogy szinte képtelenség úgy táncszínpadra vinni, hogy mind a librettónak, mind a hangzó anyagnak hibátlanul megfeleljen.

Miközben totálisan elborult, egyben elképesztően következetes és hiteles minden egyes mozdulatsor, amiket a táncosok halálosan komoly arccal végeznek, ettől válik bűnösen szórakoztatóvá és fellebbezhetetlenül őszintévé az irónia. Abba már bele se mernénk gondolni, mit mond el ez a mai férfiakról.

Mi a művészet abban, ha egy katalán fiatalember kakasálarcban és alsónadrágban gumicsirkéket szerel a végtagjaira, majd így ugrabugrál, és egyensúly-gyakorlatokat mutat be, vicces hangokat kiadva, nyerítő nevetésre késztetve a közönséget? Akik fújoltak vagy zajosan kivágtattak, bizonyára nem tartották komolyabb műalkotásnak ezt az akciót egy pukipárnánál, ami szintén mókásan szelel, ha nyomkodják.