Napról napra

Állj be, Béla a sorba! – mondták az akkor pályakezdő fiatal színésznek. Van-e a sorban kijelölt hely? Örömökről, színházhoz való elkötelezettségről, kérdőjelekről, lehetőségekről is beszélgettünk Fesztbaum Bélával.

A pótlásként nagy vonalakban felskiccelt közeg karakter nélküli, pusztán illusztratív, nem köthető helyzethez, korhoz, speciális társadalmi elvárásokhoz, szokásokhoz, már nem eléggé húszas éveket idéző amerikai, de nem is mai magyar.

Aki már ennyi előzetes tudással kezdte nézni a vígszínházbeli Premiert, s netán Eszenyi Enikő magánéletének bulvársajtóból ismert epizódjairól is vannak emlékei, az óhatatlanul eljátszhatott a gondolattal, hogy ez az előadás tartogat-e színházilag bármi érdekességet, vagy inkább a főszerepre kézenfekvő választásnak tűnő Eszenyi Enikőre lesz kihegyezve.

Hegedűs D. nem vár addig a magány megszólaltatásával, amíg szövege lesz rá. A hentes agresszív expanziójában rögtön ott vannak a gyengeség és a gyengédség jelei. Nincs szenvedélymentes tekintete. Tisztaságot kölcsönöz a levakarhatatlan mocsoknak. Lírai módszerekkel él egy olyan atmoszférában, amelyben nincs semmi költői.

Csúcsra van járatva a Vígszínház, hiszen alig van nap, hogy ne három előadást tartsanak párhuzamosan, sőt, a nagyszínpadon a zenés előadásokból hétvégeken gyakran napi kettőt is játszanak.

Milyen hagyománya, szellemisége van a Vígszínháznak? Hogyan alkalmazkodik a mai világhoz? Kik a közönsége? Kik az alkotói? Hogyan mozog a jelenlegi kultúrpolitikai térben? Mennyire tudja alakítani a saját jövőjét? GAJDÓ Tamás színháztörténésszel, URBÁN Balázs és PUSKÁS Panni kritikusokkal PROICS Lilla beszélgetett.

Meglátásom szerint ifj. Vidnyánszky rendezéseikor először dekonstruál, majd egy új konstrukciót épít fel. Szétszedi a darabokat, és az általa hasznosnak ítélt részeket új struktúrába illesztve hozza létre előadásait. Természetesen az eredeti műből indul ki, és többé-kevésbé hű is marad annak szelleméhez, felépítéséhez, mondataihoz, de az újonnan születő produktum mégis részleteiben vagy egészében más, és mindenképpen […]

Mindenkit elragad a Liliom költészete, külvárosig nyúló valóságmarkolása. Szini Gyula tapintatos a giccs kérdésével. A tragikum és komikum borotvaélén táncoló darabot sokféle veszedelem fenyegeti: „vagy hogy a halál larmoyant stílusába téved, vagy hogy a blaszfémia felé siklik le”.[1]

Maeterlincknél az univerzum és az emberi lét (és a halál) rejtélyei bizseregnek a mélyben. A felszín pedig csupa költészet és misztikum, míves szavakkal és kifejező szimbólumokkal teleültetett aknamező – színpadi szempontból biztosan.

A zene és a zenés színház felöl érkezett: a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában végzett, és televíziós tehetségkutatókban is szerepelt. A pécsi Nemzeti Színházban eltöltött pár év után szerződött a Vígszínházhoz, ahol zenés és prózai szerepekben is bizonyított már a Jó estét, nyár, jó estét szerelem gyilkosától A Pál utcai fiúk Bokáján át A diktátor Schultz hadnagyáig. Mint […]

Leírni is különös, hogy valaki épp azért élte túl a holokausztot, mert zsidónak álcázta magát. Pedig Malikával éppen ez történt.

…talán a börtön írja le legjobban Tamáska Mária és férje életét. Börtön, ahol Kádár többször, még Csermanekként is megfordult, börtön a párt is, ha bezár és ha kizár, börtön a barátok nélküli magány, a monoton levélbontogatás és sajtóellenőrzés, amiből legfeljebb a ’77-es varázslatos vatikáni látogatás jelentett kiszabadulást. (…) És a börtön ránk is vonatkozik…