Napról napra

Élet és mű összefüggései általában is érdeklik a közönséget, egy olyan szerző esetében pedig, aki irodalmunk sötét legendái közé tartozik, ez még jobban így van. Csáth Géza neve azonnal előhívja a morfium, önsorsrontás, gyilkosság, öngyilkosság szavakat. Jó esetben az életrajzi tények után az olvasónak eszébe jut az is, milyen sokoldalú tehetség volt, felidéződnek novellái, néha […]

Az elmúlt hetekben két kőszínház, a Vígszínház és a debreceni Csokonai Színház jelentette be, hogy elkészítette az etikai kódexét, mindkét dokumentum elérhető a színházak honlapján. Nem ezek a színházak voltak az elsők, de úgy tűnik, ezek törték át az érdektelenség és passzivitás falait, és ennek eredményeként remélhetőleg egyre több színház kezdi el a szervezeti kultúra […]

Tízezer jegy fogyott el a 25. születésnapját ünneplő előadásra, A dzsungel könyvére a Pesti Színházban. Körülbelül ezerháromszázszor játszották – eddig. Színházi mércével mérve impozáns számok ezek: tíz teltház a Vígben (az előadás a Pestiben megy), ami pedig az utóbbi számot illeti: az ötvenedik előadást már ünnepelni szokták…

„Ki nem sz*rja le a kritikát az internet korában?” ‒ hangzott el nemrégiben a retorikusnak szánt kérdés egy beszélgetésen. Időről időre hallani, olvasni ilyesmit akár a szakma által kifejezetten elismert színészektől is. Vagyis olyasvalakiktől, akiket nem holmi sértettség, inkább csak a trendiskedés szándéka motivál, amikor közösségi médiát, rajongói oldalakat, posztokat és kommenteket emlegetnek – mintha […]

Rég nem voltam színházban Budapesten, aztán egyszer csak (streamen) meglátom a Váci utcát és Pesti Színház neonfényeit. Egy pillanatra úrrá lesz rajtam az ismerős bemutatóláz. Szombat este van, december 5-e, a Pesti Színház új premierjét nézem, azzal a (március eleje óta) nem múló reménnyel, hogy ez a stream más, mint a többi…

Hát akkor elindult végre az évad, az új igazgató, Rudolf Péter rendezésével. Ennél nehezítettebb kezdést elképzelni is vakmerőség, nemhogy megcsinálni. Röviden: innen szép nyerni.

Zsótér Sándor 1996-ban az „apánk, mint jól tudod, gabonakereskedő volt” Esterházy-mondattal kezdi a vígszínházi idejét, mely akkor még nem látszott korszaknak, aminek most, 2020-ban, csak improvizált beugrásnak. Azonban a mondat, mely a színházi gyakorlatban is könnyed nyelvjátéknak tűnik, a teljes víges játékhagyományt elénk teríti. A Búcsúszimfónia nyitómondata ebben a térben megidézi Bródy Sándor kilencven évvel […]

Többhangú kritika Herczog Noémi kommentárjával Dr. Sárkány foglalkozását tekintve ügyvéd, valójában azonban színész. A darab elején segédjének újra előadja korábbi védőbeszédét, amelyért akkora vastapsot kapott a tárgyalóteremben, hogy elmondása szerint ötször hívták vissza a lámpák elé, és virágot dobtak neki. Más kérdés, hogy a védence érdekében felhozott magasztos és meggyőző eszméket pár oldallal később meg […]

Intenzív színész, az igazságkereső „fajtából”. Míves, minden ízében kidolgozott alakításai a természetesség erejével hatnak a legkülönfélébb műfajokban. A kísérletezőtől a mindent játszó vidéki színházon és a többféle korszakot megélt Nemzetin át a Vígszínházig, az Átrium rekordnézettségű minőségi szórakoztató előadásaiig sokfelé tolta már Thália szekerét. Most éppen megint szabadúszó.

Egy olyan műnél, ahol az ablakon bemászás, a hallgatózás, a meglepetésszerű megjelenés, a rajtakapottság bohózati paneljei szervezik a cselekményt, ez a képi, sarkított fogalmazásmód frissítően hat. (…) Ez a fajta színházi fogalmazásmód természetes kötőanyagként működik az egyébként nagyon különböző intenzitású és habitusú színészi alakítások között.

Az osztrák Elfriede Jelinek egyike a „legkényelmetlenebb” kortárs, német nyelven író alkotóknak. Kényelmetlen, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekről általában hallgatni szeretnénk. Bűntudatból, képmutatásból, érdektelenségből vagy éppen félelemből – de hallgatunk. Jelinek viszont beszél. Ömlik belőle a szó; megállíthatatlanul, visszafojthatatlanul zúdul belőle a szövegáradat azokról a témákról, amelyekről jobb lenne nem beszélni, amelyeket jobb lenne elfelejteni. […]

A nagy társadalmi ellentéteket kétségkívül tompítja, hogy a Király Színház közönsége akkor – és a Vígé most! – valamiféle színházszociológiai értelmű „kívüliségben” szimpatizál a hősökkel: nem drukkol annyira a cselédek győzelméért, mint amennyire szeretné látni az arisztokrácia megleckéztetését. Az operett a semleges megfigyelő hamis önképét kínálja a nézőnek.