Az előadásból nem derül ki, hogy kinek a nevében – a magyarok által vagy ellenében – épül fel ez az erőszak-labirintus, nem választható el egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat. Igaz, maga a kérdés sincs feltéve.

2016 nyarán a Zsámbéki Színházi Bázis is megemlékezett 1956-ról egy programsorozattal. A szombaton és vasárnap játszott, ’56-ról közvetve szóló előadások sorához látványosan nem csapták hozzá a péntek esti, Urbán András rendezte Magyart. Pedig talán nem ördögtől való a gondolat, hogy nemzeti megemlékezések kapcsán nemzeti identitásunkról gondolkodjunk – persze csak ha azt feltételezzük, hogy az nem egy végleges formába öntött, készen kapott csomag, hanem valami, ami dinamikusan változhat, és amiért egy kicsit nekünk is meg kell küzdenünk. Ráadásul az alkotók Szerbiában és Romániában élő magyarokként, hogy úgy mondjam: ideális, de talán inkább: reális pozícióban vannak egy ilyen fajta megemlékezéshez. Egyébként, ha ezt a gondolatmenetet követjük, mindenképpen figyelemre méltó tény, hogy a 2016-os MITEM-be, vagyis a Vidnyánszky vezette Nemzeti Színház programjába viszont belefért a Szerb Nemzeti Színház szintén Urbán rendezte produkciója, a Hazafiak. A két előadás közötti további kapcsolódási pontokról még lesz szó.

53_magyar_ff

Ilovszky Béla felvétele

A Magyar tulajdonképpen egy rendkívül egyszerű kísérletre épül: hogyan lehet „beszélni”, gondolkodni a nemzeti identitásunkról a nyelvünk nélkül? Mit jelent, ki és mi a magyar, nyelven innen és túl?

Ilyen módon az egész előadás szinte performanszok sorozatává válik. Mindjárt az elején három nő kivágja, majd egy deszkalapra szögezi három térdeplő férfi nyelvét. Ez a jelenet az előadás kiindulópontja (de egyúttal magában foglalja a kisebbségi léthelyzetet is). A magyar szó jelentésének kiürítésére is történik kísérlet: a színészek végtelennek tűnő ideig éneklik, harsogják, ordítják, fröcsögik különböző nyelveken: magyar, amitől a szó már önmagában verbális agresszióvá válik, hogy aztán minden sallangtól és árnyalattól megfosztva voidként, üres helyként tátongjon az előadás terében.

Az előadás a magyarsághoz és a kereszténységhez kapcsolódó jelképek erőszakos (és helyenként szó szerinti) „egymásba rántásával”, szövevénnyé fonásával folytatódik. Megjelenik a színpadon fekete ló, csodaszarvas, turul, szürkemarha, az anyaföld, a búzaliszt, a csikósnadrág, a csizmaszárcsapkodás, sírva vigadás, egy Krisztus-alak és egy Pietà-kép is. A szimbólumokhoz szinte mindig az agresszió: az alávetettség és a fölérendeltség, a kényszerítés és a megfélemlítettség, a nyeregben levés és a megalázkodás gesztusai társulnak. Ennek csúcspontja, amikor a Pietàból kibontakozó Krisztus-alakot a színésznők – szinte ugyanazokkal, de legalábbis egymásba olvadó mozdulatokkal – ajnározzák, kényeztetik, ellökik, és erőszakot tesznek rajta.

Az előadásból nem derül ki, hogy kinek a nevében – a magyarok által vagy ellenében – épül fel ez az erőszak-labirintus, nem választható el egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat. Igaz, maga a kérdés sincs feltéve. Hiszen a Magyar inkább arra keresi a választ, hogy mi történik, mi marad ezekből a jelképekből, ha pattanásig feszített húrként jelennek meg a színpadon, ami olykor egyenlő a megszentségtelenítésükkel, vagyis – a magyar szóval történtekhez hasonlóan – a kiürítésükkel, megtisztításukkal. Mindeközben a színpad és a színpadon levő testek a végsőkig elhasználódnak és bemocskolódnak, lisztbe, földbe, vörös festékbe, vörösborba forgatódnak, aminek eredményeképpen a tömegsírok – egymásra dobált, egymásba gabalyodott, lemeztelenített és megbecstelenített testek – képe is felidéződik.

Akad néhány aktuálpolitikai utalás is. A színészek az első jelenetekben a magyar gárdáéhoz hasonló egyenruhában jelennek meg. Még az előadás elején lelepleződik és végig a háttérben marad egy hatalmas molinó, ami a mai magyar kormány egy korábbi „kék” plakátkampányára utal (a sok közül) az alábbi felirattal: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat”. Ez a mondat nem más, mint logikai megfordítása a kampány egyik valóban létező szlogenjének („Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat”), ami egyszerre utal újfent a kisebbségi létre, és világít rá a szlogen ostoba abszurditására is. (Csak Magyarországon kell tisztelni a magyar kultúrát? Magyarországon csak a magyar kultúrát kell tisztelni?)

Ezek az eszközök – a brutalitás, a szexualitás (és a brutális szexualitás) színpadi megjelenítése, a sokkolás szándéka, az aktuálpolitikai utalások – korántsem idegenek Urbán András rendezői eszköztárától. Ennek a színháznak persze megvan az a hátránya, hogy könnyen kiismerhetővé, az érzékeket eltompítóvá, sőt olykor idegesítővé válik, és az előadás bármely pillanatában adekvát nézői reakció az unalom, a fásultság, a hatásvadászat miatti bosszankodás, az eltartás, de ezzel együtt persze a döbbenet, a sokk, a földbe döngöltség és a katarzis érzése is. Mindez persze a Magyarra is igaz, amiben ugyanígy vannak túlfeszített jelenetek (talán mindenki számára máshol), ám a performansz jelleg, és az, hogy a néző alól kihúzzák a verbalitás talaját, egészében véve mégis koncentrátum sűrűségű, maró hatású előadást eredményez.

Fontos szerep jut a szagoknak (a por, a festék, a föld, a vörösbor szagának), a hangoknak (a bakancsok surrogásától a különböző fokozatú üvöltéseken és nyüszítéseken át a nyomasztóan hangos zenéig) és a színeknek (a liszt fehérségének, a bor vörösének, a föld feketéjének). Az erős performatív hatáshoz persze hozzájárul a helyszín is: a kint csak gyéren megvilágított, lepukkant és nézőtérként szűkös hangár, a tücsökcirpelés. És persze a temesvári és a szabadkai színészek is, akik maguk is performerekké, a performanszt kiszolgáló objektumokká válnak, s akik mintha nem is eljátszanák, hanem magukból tépnék ki a gyűlöletet. Olyannyira üres a tekintetük, transzhoz közeli az állapotuk, hogy az is felmerül bennem, nem problematikus-e ez a fajta színészi létezés, alávetettség.

Ugyanaz a nyálfröcsögő nemzeti érzés fűti a fent említett Hazafiak szereplőit is egy egészen más hangulatú előadásban. Belgrádban a szerb irodalom egy klasszikusát állította színpadra Urbán András. Jovan Sterija Popović a XIX. század közepén írt komédiája figyelemre méltó éleslátással figurázza ki a nagymellényű, köpönyegforgatásra hajlamos (magyarellenes szerb) hazafiasságot. A színészek – a Magyarhoz és a rendező több más előadásához kísértetiesen hasonlóan – több ízben sorakoznak fel a színpadon, hogy a közönség felé fordulva kifejezéstelen arccal ordíthassák el jelszavaikat és énekelhessék el háborús dalaikat. Kevésbé hatnak ezek a jelenet ott, a nagyszínpadon, abban a szöveges, talán kissé meghaladottnak tűnő komédiában, mint a kopott és koszos zsámbéki hangárban, a zsigeri hatásra építő, közvetlenül az arcunkba tolt performanszban. A MITEM-en, a Nemzeti Színházban játszott Hazafiak – a kontextusa miatt – mégis emlékezetes pillanat volt, amit értünk (de nem érzünk), s azzal is tisztában vagyunk, hogy az előadás egészen másként szól Szerbiában (és ez természetesen igaz a Magyarra Romániában is). Egy kritika például megjegyzi, hogy különösen merész húzás volt egyes szereplőket magyarul megszólaltatni a Belgrádi Nemzeti Színházban, egy másik pedig egyenesen utópiához hasonlítja a bemutató tényét.1

A végén aztán mindkét előadásban méla bambaságba fordul a szilaj, brutális duhajkodás. A Vojvodinából Belgrádba menekült hazafiak egy darabig tompa tekintettel maguk elé meredve ülnek sorban egymás mellett, mint egy tranzitváróban. A Magyarban a meztelen színészek hatalmas szürkemarha-maszkokat a fejükre húzva jönnek elő. Ez a zárókép is: a sötétben, a tücsökcirpelésben, a pusztában tébláboló szerencsétlen állatok. Mi magyarok: ökrök egy porcelán világmindenségben.

Mi? Magyar
Hol? Zsámbéki Színházi Bázis
Kik? Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár; Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka / Játsszák: Borbély B. Emília m.v., Csata Zsolt m.v., Éder Enikő m.v., Lőrincz Rita m.v., Simó Emese m.v., Czumbil Orsolya m.v., Kiss Anikó, Kucsov Boris, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese / Zeneszerző: Irena Popović / Koreográfus: Kiss Anikó / Jelmeztervező: Marina Sremac / Maszkok: Daniela Mamužić / Pszichodrámás szakmunkatárs: Boris Telečki / Dramaturg: Góli Kornélia / Rendező: Urbán András

1 Az előadás színlapja a Desiré fesztivál honlapján.

Facebook Comments