Korábban csak hébe-hóba tűnt fel egy-egy színháztörténeti tárgyú könyv, mostanában egyre több került a boltokba. Van köztük összefoglaló jellegű mű, alkotói pályát ismertető munka, visszaemlékezés, korrajz és intézménytörténeti kutakodás. A régebbi és újabb kötetek közül ezúttal négyet szemlézek.

Lengyel György: Kortársuk voltam
Corvina-OSZMI, Budapest, 2017, 279 oldal, fűzött, 3500 Ft

Lengyel György könyvének címe csaknem teljesen fedi a mű tartalmát – zömmel azokról a rendezőkről, színészekről és írókról ír, akikkel szoros kapcsolatba került pályája során –, de első két írása nem kortársairól szól, hanem tisztelgés a huszadik századi magyar színház három kiemelkedő rendezője, Hevesi Sándor, Németh Antal és Bárdos Artúr előtt. Hevesi és Németh páros portréja színháztörténeti jelentőségű összefoglaló.

A rendező kortársak közül a szerző Horvai István, Vámos László, Gellért Endre (a szöveg a Színház 2013/11. számában közölt interjú másodközlése), Pártos Géza és Makai Péter pályaképét vázolja fel. Ezek az írások felvállaltan személyesek, azaz Lengyel György hangsúlyozza: az emlékein átszűrve idézi fel kollégáinak-barátainak munkásságát. Ugyanakkor az egyes életutak pontos hátterét is igyekszik megadni, és jól dokumentálja a rendezéseket s az egyéb történéseket. Mindegyik írása forrásértékű, hiszen (Gellért kivételével) egyikőjükről sem készült még átfogó monográfia.

A másik két nagy fejezetben ugyanezt a módszert érvényesíti, mint az elsőben. A „Játszótársak” címűben olyan, általa nagyra becsült és szeretett színészekről ír, mint Somogyi Erzsi, Tolnay Klári és Márkus László. Döbbenetes, ahogy Somogyi Erzsiről szólva egy korszak – a háború meg az ötvenes évek – minden rémsége megjelenik, s elénk tárul egy tragikus színészsors.

A harmadik fejezet („A színház ördöge – a drámaíró”) azokról az írókról szól, akik végigkísérték a pályáját. Róluk – Németh Lászlóról, Hubay Miklósról és Szakonyi Károlyról – nem kimerítő pályaképet nyújt, hanem a velük való közös munkákat idézi fel. Mindhármuknak több drámáját vitte színre. Részletesen ír Németh László Galilieijéről, amelynek nem csupán keletkezéstörténetét és nem mindennapi utóéletét vázolja fel, elsősorban azt tárgyalja: ő miként mutatta be Debrecenben a művet az eredeti, nem cenzúrázott befejezésével. Szakonyi Károlyhoz nemcsak munkatársi viszony, hanem mély barátság is fűzi. Az író hosszú évtizedekig volt a Lengyel vezette színházak dramaturgja. A rendező egyik legkiemelkedőbb munkájának a Holt lelkeket tartom, amelynek szövegét Gogol regényéből Szakonyi írta. A levélfélének titulált szövegében Lengyel felidézi ezt a közös munkát is, miként a Márkus László-portréban szintén részletesen tárgyalja a színésznek e drámában nyújtott szerepformálását.

Lengyel György – miként előző kötetében is (Színházi emberek, 2008) – bőséges és részletes jegyzetapparátussal segíti az olvasó eligazodását, és gazdag képanyag teszi átélhetővé a leírtakat. Helyenként lehetett volna szigorúbb a szerkesztő (a „Párhuzamos portrék” fejezet belső ismétléseinél például), illetve kár, hogy néhány sajtóhiba, téves elválasztás, fejléc-elírás (Pártos Gézánál változatlanul Gellért Endréé szerepel) benne maradt a kötetben. Ezek azonban csak szeplők, a recenzens kötelező kukacoskodása.

A kötet fontos adalék az elmúlt bő fél évszázad színháztörténetéhez, és a portrék kapcsán az az igény is megfogalmazódik az olvasóban, hogy Lengyel György gazdag életútjának további eseményeiről és szereplőiről is minél többet tudhassunk meg tőle.

Gajdó Tamás: Veszedelmes polgár (Bárdos Artúr pályaképe 1938–1974)
OSZMI, 2016, 236, fűzött, 2200 Ft

E kötet bevezetőjét Lengyel György írta, s a szöveg az előbb említett könyvében is megtalálható. Emlékezésének címe – „Egy kivételes tehetségű színházművész” – sűrítve fejezi ki azt, amit Bárdos Artúr jelentett a magyar színháztörténetben. Akárcsak Lengyelnek, nekem is meghatározó színházi olvasmányom volt Bárdos két kötete (Játék a függöny mögött, 1942; A színház műhelytitkai, 1943).

Gajdó Tamásnak ez a második Bárdos-kötete, az előző a rendező pályájának első, 1938-ig tartó szakaszát mutatta be (Az új színpad művésze, 2002). A mostani Bárdos életének (Lengyel György szavaival) „rossz korszakát” öleli fel. 1938-tól a zsidótörvények Bárdos pályáját kettétörték, színházat nem vezethetett, a rendezéstől eltiltották. 1945 után ugyan igyekezett újraindítani mindazt, amit 1938 előtt felépített és megteremtett, de a körülmények ezúttal is ellene dolgoztak. 1948-ban külföldre távozott. Amerikában próbált új egzisztenciát kialakítani.

Mindezt filológus pontossággal dokumentálja és mutatja be Gajdó. Műve széles körű és alapos kutatómunkára épül, amit a függelék is tükröz, amelyben Bárdos részletes életrajza, írásos műveinek, illetve rendezéseinek (szereposztással bővített) listája, bibliográfia, név-és címmutató található.

Gajdó monográfiájából nem csupán egy sokoldalú művészember portréja rajzolódik ki, hanem az a kor is, amelyben ez a kivételes rendező, színészpedagógus, esszéista, színházorganizátor élete második felében létezni, alkotni, dolgozni tudott, gyakran kényszerült. Tanulságos kordokumentum a Belvárosi Színház harmincéves jubileumának megünnepléséről szóló fejezet, mindenekelőtt annak fényében, hogy a negyedszázadosat nem tarthatták meg, és az is elgondolkodtató, hogy az ünnepi köszöntőt 1941-ben Herczeg Ferenc (aki végül is nem olvashatta fel laudációját), míg 1946-ban Kassák Lajos írta és mondta el.

Bárdos Artúr a legnehezebb megpróbáltatások idején is egyenes gerincű, humánus, a bántásokon is felülemelkedni tudó ember maradt – erről tanúskodik ez a kötet, amelyben különösen az emigrációsban töltött évtizedek feltárása forrásértékű, hiszen ezt a korszakot más még nem dolgozta fel olyan mélységben, mint amiként azt Gajdó Tamás tette.

A kötet tipográfiája és tördelése – beleértve a lábjegyzetek és a képek elhelyezését – mintaszerű, mindez Kőfaragó Gyula munkáját dicséri.

Gáspárik Attila: Megszületett Kolozsváron (Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről)
Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2014, 239 oldal, fűzött, ár nélkül

A lapunk novemberi számában megjelent cikket tévedésből Gáspárik Attila A színház kiterjedése című könyvének borítójával illusztráltuk. Elnézést kérünk.

Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem korábbi rektora arra vállalkozott, hogy interjúk segítségével próbálja meg rekonstruálni az egyetem létrejöttének és kezdeti éveinek történetét. Eredetileg arra kereste a választ, hogy miért költözött az intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre. Egy 1946-ban született törvény szerint ugyanis az előbbi városban nyílt meg a magyar nyelvű zene- és színművészeti akadémia, amely többszöri átalakulás után végül 1954-ben Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven Vásárhelyen kapott végleges helyet.

Különböző legendák születtek és élnek tovább arról, hogy miért, hogyan és ki(k)nek az érdekét szem előtt tartva történt az áthelyezés. Gáspárik hiába faggatott tizenegy olyan színészt és rendezőt, aki az események részese vagy tanúja volt, a legendák eloszlatásához nem került sokkal közelebb. Ezzel szemben számos adat, adalék, emlék fogalmazódott meg a színi tanulmányokról, az akadémiai évekről, s e beszélgetések fontos kordokumentumot is jelentenek a negyvenes-ötvenes évekről, a román és a magyar nyelvű színjátszásról, az alkotótársakról.

A beszélgetések 1996 és 2003 között készültek, s a tizenegy interjúalany: Csíky András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Loránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc. Közülük többen már nem élnek. Azt is mondhatnánk, hogy még éppen jó időben sikerült szóra bírni őket, hogy megosszák az utókorral életük egy-egy fontos szakaszának emlékeit. Olyan felbecsülhetetlen fontosságú interjúk is születtek, mint a viszonylag ritkán megszólaló Taub Jánossal vagy Lohinszky Loránddal folytatott beszélgetés.

Gáspárik nem riporterként, hanem fiatalabb pályatársként kereste fel interjúalanyait, ez is magyarázza, hogy a kérdések éppen úgy, mint a válaszok túlnyomóan a szorosan vett szakmára vonatkoznak. Az emlékidézéskor természetesen mindenki elkalandozott, így a válaszok nem kizárólag a megjelölt tárgykörre szorítkoznak, ennél térben s időben tágabb tematikát ölelnek fel az interjúk.

A szerző tevékenysége azonban nem korlátozódott a beszélgetések felvételére és közreadására. A bevezetőben rövid áttekintést nyújt az erdélyi színészképzés megteremtésére irányuló majd másfél száz éves próbálkozásokról, illetve a függelékben a színművészeti akadémia, illetve intézet néhány fontos dokumentumát teszi közzé. Arra az olvasó nem kap magyarázatot, hogy miért épp ezek az iratok, híradások kerültek be a kötetbe, mint ahogy nagyon hiányzik a beszélgetések bővebb lábjegyzetelése is. Gáspárik a bevezetőben leszögezi, hogy a beszélgetéseket különösebben nem akarta megszerkeszteni, és mindenkinek a véleményét és visszaemlékezését ténynek fogadta el, azaz utólag nem korrigálta az esetleges tévedéseket és ellentmondásokat. Ez természetesen elfogadható alapállás, de még a szakmai olvasó sem biztos, hogy az említett tények, személyek, események között szerkesztői jegyzetek nélkül mindenütt el tud igazodni.

Szűcs Katalin Ágnes: Rendszerváltás a színházban
Balassi, Budapest, 2017, 200 oldal, fűzött, 2600 Ft

Szűcs Katalin Ágnes könyve is kötődik a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemhez, ugyanis a szerző ott szerezte meg doktori fokozatát, és e kötete lényegében a doktori dolgozatát tartalmazza.

A mű két markánsan különböző részből áll: egyrészt az ilyen dolgozatoknál szinte elengedhetetlen elméleti jellegű alapvetésekből, másrészt a magyarországi színházi működés kitüntetett, politikai értelemben gyakran rendszerváltónak titulált néhány évének számbavételéből, s az akkor kirajzolódó tendenciák elemzéséből. Ez utóbbi fejezetek képezik a dolgozat, illetve a kötet legértékesebb, egyben új nézőpontot érvényesítő hányadát.

A könyv egyötödét kitevő elméleti blokkban a szerző vizsgálódásának terminológiai és módszertani szempontjait foglalja össze, és ehhez Lukács Györgytől Bécsy Tamáson, Hans Georg Gadameren vagy Patrice Pavison át Erika Fischer-Lichtéig gazdag szakirodalmi apparátust vonultat fel.

A második, nagyobb rész további két fejezetre tagolódik. Az első – „A rendszerváltás mint az esztétikum része” – tulajdonképpen három évad (az 1989–1993 közötti időszak) történéseinek, bemutatóinak, és ezek kritikai fogadtatásának összegzése, a második – „A színházi struktúra a rendszerváltás után” – átfogó, időben az alcím által kijelölt korszaknál sokkal szélesebb időintervallumot felölelő, a folyamatokat nemcsak leíró, de mélységében elemző koranalízis.

Valamiféle rekonstrukciós kísérletet végez Szűcs Katalin Ágnes. Elsősorban saját kritikusi és szerkesztői munkásságára, illetve dokumentumokra és mások befogadói reflexióira építve teszi érthetővé és (újra)átélhetővé azt az időszakot, amely egyszerre volt a korábbi évtizedek folytatása, valamint egy új társadalmi, gazdasági és politikai szituáció felismerése, s az ehhez való alkalmazkodás kezdete. E szempontból is az az egyik legérzékletesebb fejezet, amelyben a szerző folyamatként mutatja be (mindenekelőtt a kaposvári és a Katona József Színház példáján), hogy „a rendszerváltással miként változott meg egy csapásra a művészet társadalmi funkciójáról való gondolkodás, s ezzel együtt a művészettel szembeni elvárások”.

A struktúraváltozásokkal kapcsolatban a szerző felidézi a rendszerváltás előtti struktúravitákat, ismerteti az 1989 utáni változásokat, a színházbezárásokat és -nyitásokat, az igazgatóválasztások anomáliáit (s nemcsak az utóbbi tíz évben tapasztaltakat, hanem például a 2002-es Bárka színházbelit is!), a független szféra felfutását és ellehetetlenítésére tett kísérleteket, s nem mellékesen a Nemzeti Színház körüli eseményeket és bonyodalmakat.

Szűcs Katalin Ágnes kötete túlnőtt vállalt témáján, és nemcsak egy rövid, de utólag egyre fontosabbnak tűnő korszak leírása lett, hanem olyan összegzés, amely a szerző több mint három évtizedes színházkritikusi és szerkesztői munkásságáról is markáns képet ad. Szűcs elsősorban a saját nézőpontját érvényesíti, nem törekszik a kívülálló objektivitására. Helyenként szenvedélyesen vitázik pályatársaival éppen úgy, mint politikusokkal vagy színházi emberekkel. Érveinek általában az ad hitelt, hogy nem utólagos okoskodások, hanem a bírált vagy ismertetett jelenségekkel egy időben születtek. Megállapításaival nem mindig kell egyetérteni, de összességében Szűcs Katalin Ágnes kötete fontos, hasznos, és a maga nemében egyedülálló kordokumentum.

A kötetet precíz lábjegyzetelés és részletes irodalomjegyzék (beleértve a szerző saját munkáinak tematikus listáját) teszi teljessé.