Jó esetben a két fogalom között van, méghozzá nem is laza kötelék. De eljön a pillanat, amikor a szolid építmény instabillá válik, minden eresztékében recseg, végül összeomlik.

Azt hiszem, elsősorban ezért visel meg annyira Pass Andrea első trafós, rögtön nagyszínpadi előadása, az Eltűnő ingerek. Mert kaotikus, szürreális, nyomasztó atmoszférája, ami egyébként – és ez nagyon fontos! – jótékonyan és okosan teret enged a humornak, precíz szerkesztés mentén, kíméletlenül tudatosítja bennünk gyarlóságunkat. Meg kiszolgáltatottságunkat: végtelen magányunkat egymás, a társadalom, önmagunk előtt.

Fotók: Székelyhidi Zsolt

Lehetetlen vállalkozásba fogott Pass Andrea: olyasmit mutat meg a színház eszközeivel, amit képtelenség színpadon ábrázolni. Nem állapotot, hanem folyamatot rekonstruál, nem azt a kétségtelenül drámai pillanatot ragadja meg, amikor a testet magabiztosan támasztó láb alól kicsusszan a talaj, hanem a végzetes mondat fölé fenyegetőn tornyosuló perceket, órákat, hónapokat. Igen, az időt játszatja el, az értelmetlent, ami hol követhetetlenül felgyorsul, máskor bénult lassúsággal vonszolja magát, mi meg úgy teszünk, mintha képesek lennénk felvenni vele a küzdelmet. Pass új darabjában (is) nyomoz. Nem kreál bűnbakot, nem vádaskodik, de azért megalkot egy magyarázatot. Igen, mintha egy krimiben mozognánk: a gyilkos kezdettől jelen van, de csak az utolsó utáni pillanatban vesszük észre, amikor rég késő. Tette a tökéletes bűntény, mert motiváció nélküli: öl, mert ölnie kell.

Akkor most minderről kevésbé enigmatikusan. Pass Andrea, aki itthon úgy ír és beszél a családról, a társadalom elemi egységéről, ahogy arra alig valaki képes, most zavarba ejtően személyes témához nyúlt. Édesapja betegségét és halálát vitte színre részben állandónak mondható, részben új alkotótársakkal. Ha interjúkban és ajánlókban nem tették volna jó előre közhírré a személyes indíttatást, ez akkor is sütne az előadásból.

Ami, ahogy erre már utaltam, nem könnyed sétagalopp: ahogy feltehetően az alkotóknak nem volt az, úgy a közönségnek sem lesz egyszerű a szembenézés. Ebben ludas a szöveg, ami élő organizmusként burjánzik, túlságosan is, de szerkezetéből adódóan nemigen lehet levagdosni vadhajtásait: félő, hogy rétegzettsége látná kárát. Kritikusként nem dolgom ilyesmi, mégis jóslásba bocsátkozom: ennek az előadásnak kétféle nézője lesz. Az egyik feszülten figyel és jó esetben megrendül, a másik meg el-elfárad és dramaturg után kiált. Én az előbbiek táborát gyarapítom, igyekszem megindokolni, hogy miért.

Beléptünkkor a főszereplő Endrét alakító Hajdu Szabolcs már a színen. Az ember csak nézi, ahogy a kényelmetlen kórházfolyosói széken némán, görnyedten ülve mered a semmibe a vékony alak. 1998, egy vidéki kórház neurológiája, az újságíró Endre agyi infarktuson van túl. A férfi körül ismeretlen és ismerős drukkerek, viselkedésük a súlyos beteg környezetében tapasztalható, részvétből, félelemből, zavarodottságból összeálló ragacsos elegy. Endre erőlködve, nagy körültekintéssel formál néhány szót: beszéde, mint egy görög tragédia jóslata. És hiába mondogatják a fölötte-mellette állók, hogy minden rendbe fog jönni, hogy milyen sokat javult az állapota, hogy ez itt maga a csoda, mi már tudjuk, hogy.

A darab ezután időben visszafelé lépkedve világítja meg az idáig, illetve az innen tovább vezető utat. Látszólag néhány hónapos időtartamot ölel fel, de több évtizedes, sőt valójában évszázados távlatot teremt. A szédítő haláltáncban ott utazunk mind együtt Endre koponyája körül, és közben néma tanúi leszünk annak, ahogyan fejének belsejében a dolgoktól lassan eloldódnak az őket megnevező szavak. Az agy csodálatos szervünk: mindent magába szív és tárol, hogy aztán a kellő pillanatban aktivizálja, amire szükségünk van. Csakhogy Endre agyában megbomlik a rend, a szavak síkos kövekként csúsznak ki kezéből. Mitikus nagyságú büntetés a szavakból élő ember számára, ha rosszkor és rosszul hallja, használja őket.

Amikor azt írtam, hogy az író-rendező Pass a lehetetlent kísérti, erre gondoltam: a színházat mint sokcsatornás kommunikációs eszközt perfekt módon használja egy nem elsősorban intellektuálisan leírható jelenség, az intellektust támadó betegség megérzékítésére, megértetésére. Ezt szolgálják a szcenírozás elemei: Devich Botond konkrétat és elvontat, privátot és publikust egy légtérbe sűrítő, villogó neonok szabdalta, barátságtalan tere, Pető Kata korfestő, sokáig visszafogott és ironikus, majd az őrület felé kacsingató jelmeztára. Meg főleg a Freakin’ Disco (Keresztes Gábor, Csizmás András, Szabó Sipos Ágoston) élő háttérzenéje, ami bár könnyű- és komolyzenei klasszikusokat is reciklál, de főleg az agyban súlyosbodó nyomást közvetíti idegszálakat borzoló, dobhártyát döngölő hatékonysággal.

Nem értjük a másik embert: a mindennapos nyelvfilozófiai tapasztalatot az abszurd határáig tolja az előadás. A darabban csak Furcsa alaknak nevezett furcsa alakot Pallag Márton tenyérbemászó, egyszerre jámbor és hideglelős módon hozza. Az ápolónak látszó despota bábjátékos mintha csak barkochbázna Endrével, holott éppen ő az, aki kérés nélkül befurakodik agyába. Endre a feleségével, Annával sem értik jól egymást: Pető Kata törődött, lelkesedni akaró, sérelmeit ritkán felemlegető feleséget, illetve a férje és lánya intim kapcsolatán kívül maradó anyát mutat. Endre és lánya, Nóri viszonya a dráma központi magja, ahonnan minden más elágazik. Féltékenység és féltés, öröm és düh keveredik a szépen árnyalt kapcsolatban: Petrik Andrea dacos-érzékeny Nórija mintha illusztrálná a tézist, miszerint azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk. Megrendítő, mert szépséges látni, ahogy szülő és gyerek, ápoló és ápolt „normális” relációja felcserélődik, újabb időhurkot létrehozva a színen. Az előadás melankolikus kozmoszában aggódó és aggodalmat keltő kisbolygó a több szerepet alakító Réti Adrienn (pl. Nóri vagány, nagyszájú barátnője és Endre karakán orvosa) és Kárpáti Pál (pl. Endre ellenszenves főnöke, haldokló kórházi szobatársa).

És aki az egész, az elkerülhetetlen összeomlás felé sodródó rendszert működteti, Hajdu Szabolcs. Ezt a típust jól ismerjük, mert olyan ő, mint közülünk sokan: Endre él, dolgozik, szereti azt, amit csinál, szereti a családját, és bár vannak súrlódásai otthon meg a munkahelyén is, azért alapvetően minden rendben van vele és körülötte. Igen, ilyenkor üt be a ménkű, és érdekes figyelni, hogy mi (nem) változik a férfiban. Annyira szürreális, ami vele történik, hogy ideje, ereje sincs, hogy felfogja, nem is igen tesz ellene (mármint olyat, ami orvosilag nem lehetséges), belátja és elfogadja, nem tehet mást. Hajdu telitalálat a szerepre: fád és riadt, erőteljes és kiszolgáltatott, a rációba kapaszkodik, de görcsös mozdulataiban már ott van az elengedés szomorúsága is.

Csupa jel ez a világ, és mivel már rég túlléptem a kívánt terjedelmet, meg amúgy is szeretném, hogy minél többen lássák ezt az előadást, nem kezdek okoskodni, inkább megvallom, hogy mennyire bírom, ahogy a Twin Peaks Csehovval, a Bolero egy iskolai fogalmazással, Bach meg Weöressel tart kézfogót, vagy ahogy a kisember kálváriája Leonardo Vitruvius-tanulmányában tükröződik. Vagy ahogy megbonthatatlan szövedéket alkotnak egymással a popkulturális és egyéb allúziók, ahogy körülírják és közelítik azt, amitől ösztönösen távol tartanánk magunkat: a betegséget, a halált, a romlást. Ahogy a múlt emlékei és a jelen valósága összecsúszik. Ahogy jelenetek egymásban tükröződnek (tiszta Pintér Béla), máskor ismétlődnek, kétfajta „szinkronnal”, én meg egy pillanatra – a főhőshöz nagyon közel kerülve – elbizonytalanodom, hogy mi a valós és mi képzelt. Ahogy a tréfálkozás élettel, halállal, betegséggel más tónust kap, mert én már tudom, amit Endre még nem. És azt is nagyon szeretem és gyűlölöm, hogy a közel két, ólomsúly nehézségű óra végére megint rájövök, hogy meghalni milyen könnyű és élni milyen rettenetesen nehéz.

Hol? Trafó
Mi? Pass Andrea: Eltűnő ingerek
Kik? Szereplők: Hajdu Szabolcs, Kárpáti Pál, Pallag Márton, Pető Kata, Petrik Andrea, Réti Adrienn
Zenészek: Keresztes Gábor, Csizmás András, Szabó Sipos Ágoston
Zene: Freakin’ Disco. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Pető Kata. Jelmeztervező asszisztens: Vincze Dorottya. Fénytervező: Hlinka Móni. Hangtechnikus: Kovacsovics Dávid. Rendezőasszisztens: Rezek Bori. Rendező: Pass Andrea