Mindenkit elragad a Liliom költészete, külvárosig nyúló valóságmarkolása. Szini Gyula tapintatos a giccs kérdésével. A tragikum és komikum borotvaélén táncoló darabot sokféle veszedelem fenyegeti: „vagy hogy a halál larmoyant stílusába téved, vagy hogy a blaszfémia felé siklik le”.[1]

Lukács Györgyöt is elbájolja a Liliom. 1911-ben azt írja Molnár Ferenc első két vígjátékáról, hogy „mély és erős” novelláitól és rajzaitól elmaradnak. Mindkettőt nagyon ügyesnek, nagyon mulatságosnak, erős színpadi hatásokban gazdagnak tartja, de felületesnek ítéli pszichológiáját: „emberi sorsok mély humora helyett helyzetek és szavak pillanatnyira derűs hatásaira törekszik”. A szépírót többre taksálja a színműírónál. Liliomában erősen közeledik a színműíró Molnár a novellaíróhoz. Hasonlóan, mint amikor nagy külföldi epikusok színpad után epekednek. Legjobb esetben, bár ellenáll az anyag, mégis képesek megsejtetni, mennyire finom emberlátók, poéták – novellisták. A Liliom szépségei Lukács szerint egy novella szépségei. Molnár Ferenc „az egyetlen népszerű drámaíróink közül, akinek sikerült a más műfajokban, lelki megnyilvánulásai természetes műfajaiban, elért értékeit színpadilag is kifejezni. Ő az egyetlen, aki – ebben a darabjában – nem veszít azáltal, hogy a színpadra került, ha az nem adott is még neki új költői kifejezési lehetőségeket, igazi költői megtermékenyülést.”[2] Lukácsnak igaza van, noha rossz irodalmi jós. Molnár csakugyan a novellista erényeivel ékes drámaíró. Majdnem mindig drámaiatlan, de minden esetben színszerű. Regényíróként is színszerű.

A Vígszínház díszlettárában mindaddig arisztokrata és nagypolgári szalon, könyvtárszobák, fogadóterem, bálterem, luxushotel díszes hallja, fülledt budoárok, rejtekajtóval ellátott hálószobák falait őrizték. A Víg színpadán először jelenik meg a pesti külváros, ami annál ironikusabb helyzet, mert a színház maga kültelken áll. Mellette beépítetlen üres terek. Gyártelepek, ahol a Haggenmacher és a Pannonia gőzmalmok működnek. Utóbbi emlékét máig őrzi az utca neve, ahonnan a Víg színészbejárója nyílik.

A Liliom a Vígszínházban Kapás Dezső rendezésében, Koncz Gáborral és Kútvölgyi Erzsébettel (1972). Fotó: Iklády László

Kéri Pált nem hatotta meg a cseléd- és bakakorzó helyszíne, sem a kültelki gyorsfényképész. Éles ítélettel „toloncház-virág”-nak nevezi Závoczki Liliomot. Megkérdi: valóban oly fontos figurája a hintáslegény a mai nagyvárosnak, hogy érdemes követni a másvilági dutyiba, és figyelni romlott lelke mozgolódásait? Nincs magyar munkásregény, nincs munkásdráma. Kéri sarkos véleménye szerint a fejletlen magyar nagyiparban az igazi proletariátus élete és társadalma idegen, német gyökereken kezdett kivirágozni.[3]

A Liliom álnépszínmű. Mégpedig bécsi volkstück. Többet is játszották 100 év alatt Bécsben, mint Pesten. Alakjai nem létező tájszólással beszélnek: „köll”, „ettül”, „tejúgy bámusz utána”, „minek gúnyúsz”, „micsinyál”, „nyóc”. Nem létező kültelki argóban énekelnek: „Balkézzel srégen a tüdőre egy mejjpor köhögés ellen” (ma már elmondhatatlan színpadról, pedig a maga idején a megtestesült pesti külvárosi tájszólásnak hatott).

Tersánszky, a vagabund író mutatkozik a Liliom legokosabb kritikusának. Ironikusan kijelenti az 1929-es felújításkor, hogy Molnárnak megbocsátják a világsikert a Liliom miatt. A Bécs atyáskodásától magát függetlenítő, nagykorú írásnak tekinti a Liliomot. Levegője a kamasz nagyvárosé. Saját lábán akar járni, saját hangját akarja hallani, „és az ifjúság merszével ítéli meg a dolgokat”.[4]

A maliciózus Alfred Kerr kivételével olvatag kritikák fogadták világszerte. A Liliom erős anyagból készülhetett. Ennek egyik bizonyítéka, hogy ellenállt az időnek, és máig játsszák, de még inkább az, hogy új meg új színházi nemzedékek trotzdem-hevű rendezéseit hívta ki.

1937-ben a Művész Színház felújítását rendező színikritikus, Pünkösti Andor szerint a Liliom „fontos mozzanata a megpróbáltatás, a bűnbeesés, a bűnhődés és a megváltás gondolata, ha végeredményben az utóbbi Liliomnak nem is sikerül. Az isteni kegyelem, a jóság, a szeretet és a földinél magasabb igazság kormányozza a darab meséjét”. És ígéri, hogy a szerzőhöz hasonlóan ő is a szimbólumokat hangsúlyozza az előadásban. „A körhinta, amely a maga valóságában ott áll majd a színpadon, az élet örök körforgását jelenti.” Az 1909-ben meghaló Liliom 16 év múlva, vagyis 1925-ben visszatér a földre. Rip Van Winkle-ként áthangolt világba kerül.[5]

Molnár Ferenc jól szólt németül. Jól mutatott angol színpadokon. Szívesen látták amerikai színházak. Előzékeny fogadtatásra talált Oroszországban, Szerbiában. Játszották törökül, finnül, japánul. Molnár azonban nem kellett a franciáknak. Megkapta ugyan a francia becsületrendet. Nem darabjaiért. Fordításaiért. Magyar szerzőként Molnár franciásnak érződött a franciáknál, akik franciásságból mégis önellátóak. […]

Liliomot analízisbe küldték, ahogy Hamletet is megvizsgáltatták lélekidomárokkal.[6] Csak a talányosan összetett drámai hősöket küldik orvoshoz, annak reményében, hogy többet tudnak meg róluk, mintha színészekkel néznék. A pszichiáter kielemezte, hogy Liliom tragédiája azok közé tartozik, akik nem tudnak beilleszkedni a valóságba. Liliom striciként hintáslegény, hintáslegényként „művész”, művészként munkanélküli. Lehetne házmester az Aradi utcában, de szabadságra vágyik. Szabad ligeti legényként tartós szerelmet kíván. Az állandó lekötöttség és családfői felelősség mégsem neki való: brutális szerelmével, de neki okoz mazochista fájdalmat, hogy szadista mód bánik Julikával. Szadomazochista brutalitása bizonytalanságának és belső meghasonlottságának következménye. Nagy szenzációt nem hozott az orvosi megközelítés. Érdekesebb eredménnyel szolgált volna rendezőinek kivizsgálása.

Varjú Lívia és Pintér Gábor Hudi László Liliomában (2002). Fotó: Benda Iván

A külvárosi legenda kihívta maga ellen a legújabb nemzedék rendezőit. Elsőnek a német film és alternatív színház fenegyereke, Rainer Werner Fassbinder zúzta szét a városligeti törökmézből készült színpadi édességhalmazt. Bochumban, a Schauspielhaus színpadán Fassbinder az édeskés Julika helyett sprőd proletárlányt játszatott Hanna Schygullával. Átírt Liliomjának végén fölharsant Beethoven Fideliója (1971). A színen álló körhinta közepén roppant pietà: a meztelen észak-afrikai fekete óriás (El Hedi ben Salem) vette ölébe a megnyugvásra találó Liliomot (Wolfgang Schenk).[7]

Úgy fest, Molnár Ferenc Liliomára a legkivédhetetlenebb színházi csapást a hagyománytisztelők mérik. A fanyar giccstelenítők kimentik a darab mélyén megbújó igaz édességet a cukrászati tradíciók alól. Fassbinder Bochumban körhintára rakta a mesét, középen meztelen arab angyallal, míg Babarczy László, a Szerbiában működő olasz Magelli és a párizsi Christian Benedetti szociográfiailag hiteles külvárosi környezetet vittek színre.

A firenzei születésű Paolo Magelli (1947), aki jó ideje rémisztgeti a volt Jugoszlávia, valamint Kolozsvár és Bukarest színházait, váratlanul élettel tölti meg Molnár világhíressé lett misztérium-törökmézét, fogat vásító színházi vattacukrát. Zalaegerszegen (1997) Magelli igazolta a vígszínházi publikumot, miszerint joggal buktatták meg 1909-ben az eredeti bemutatót. Szaloni sziporkák után közrendőrök és cselédek, a hintáslegény mint szerelmi hős és mennybe menő társadalmi áldozat. Molnárt burzsoá szórakoztatóiparosnak titulálva nem fordítottak rá gondot, hogy fordulatos újdonságként az alsó középosztálynak szorított helyet a dramaturgiában, a kosztpénzgondokkal küzdők szerelmi drámáit hozta primőrként a színháznak. Magelli hámlott falú munkacsarnok szikár feltételei között mesélte újra a történetet. A betonemelvény, a dörrenve záruló vaskapuk, a teret keresztülszelő vasúti sínpár részvétlen ipari tája, a mosolytalan és érzéketlen rendőrök, a való életet nyomatékkal képviselő mellékszereplők az édeni lizsé kellemkedése helyett pontos társadalmi ismereteket közölnek. Julika nem hamvas virágszál. Tapasztalt nő. Kalapos cseléd. Nedves szemekkel száraz proletárfeleség. Amikor hazahozzák Liliom tetemét, Julika segítőtársaival lepucérítja a férfitestet. Megmossa. Gesztusával kizárólagos tulajdonává válik tárgyszerűvé lett szerelmese.

A gyöngédség Magelli előadásában nem hangszerelés, hanem érzékenység kérdése. Magelli beláttatja a nézőkkel a történetet. Időnként kitekint onnan: ezüstgolyóját dobálva színre jön egyike a vörösingesek Pásztorainak, majd amikor észreveszi, hogy a Liliom előadásába tévedt, bocsánatot kér, távozik. Menczel Róbert édeskés századelő helyett férfiasan száraz, konstruktivista keretet kínál. A túlvilágot színpadi csudákkal valószerűsíti: fejük fölött apró villanykörtékből font glóriával cigányzenekar játssza a háttérben a Yesterdayt, kétszáz sztearingyertya kigyullad egyazon pillanatban, és gyászendlivel keretezi az emelvényeket, térszeleteket. A díszlettervező a játszókhoz hasonlóan fölgyújtott képzeletű alkotótársa a vendégrendezőnek. A díszlet alaprajzába belerejtett kereszt Liliom szenvedéstörténetét hangsúlyozza.

Paolo Magelli Lilioma Kaszás Gézával és Zalányi Gyulával (1997). Fotó: Zóka Gyula

Egy formarázó magyar csoport (Mozgó Ház) No. 16 473 (egy Závoczki Endre rekviem) címmel belenagydolgozott – a szó legszorosabb értelmében – a poétikusan kezelt cselekménybe, de kevesebb kárt tett benne, mint a szöveghez „hűséges” képzeletszegény tizenhatod-tehetségek. Tanulság: Molnár Ferenc csaknem százéves külvárosi legendájában mégis van valami elpusztíthatatlan költői igazság.

A játéktérben szétfűrészelt agácifák lombtalan törzse fityeg a tetőbe akasztottan. Sivár liget. Körhinta. Temetői kopjafák. Combok közül felmeredő roppant fütykösök. Julika és Marika ebben a kietlen Városligetben húzza le bugyiját. Leguggolnak. Duettet pisilnek, de nem bokor mögé rejtezve, ellenkezőleg: a nézők elé kitéve provokációjukat. Hugó, a hordár feszültségében összevizeli nadrágját. Szerelmese, Marika gondozza, majd közösen leülnek egymás mellé két éjjeli edényre. Ők is vizelnek. A nézőközelben előadott, hangsúlyozottan mimikus szám meglepően fejezi ki a két riadtan összebújó ember egymásba kapaszkodását. Kevésbé indokolható, dacos rendezői önmutogatás, hogy a szemérmes Marika „érzékiség” kifejezésen kézlóbálást ért, Hudi rendező pedig pucérra vetkeztetett, hisztérikus tornamutatványt meggyűrt ágyneműk között. Jóllehet megtartja az előadás a színdarab múlt század eleji játékidejét, helyeselhetően a mai szájízekhez igazít.

Városligeti haláltánc. Makábrikus színházi látomás tüllszoknyás csontvázzal. Hollunderné ölében tartja Liliomot egy szépen megvilágított pietà-képben. Az újabb színházi nemzedékek egymástól függetlenül eljutottak a pietàhoz: Fassbinder bochumi Liliomja csakúgy, mint Babarczy szolnoki-kaposvári-újvidéki-vígbeli rendezése. Miközben elvetik a Liliom préselte könnyeket, Liliom kálváriáját mutatják meg.

A hamburgi Thalia Theater 2001-es előadásának vendégjátékán a Vígszínház nyitott színpadán a rivaldával párhuzamosan szűk tér marad a színészeknek, világos fal tölti ki a színpadnyílást. Rajta emberfölötti méretű sematikus férfialak. Benzinkutak, vonatok, kórházak illemhelyein, pályaudvari, repülőtéri vizeldék ajtaján látható nemzetközi egyezményű ikonográfia. Semmi selypegő poézis. Semmi lizsé. Mutatványossori romantika. Olaf Altmann ikonográfiai vetítései a legmutatósabbak a steril díszletben. Valóságosak, egyszersmind irreálisak. Van férfi-női WC: itt onanizál körülményesen Liliom a nagy szerelmi jelenetben. A gyermek megfogantatásáról is egy emblémáról értesülünk: a női-férfi ikon között megjelenik egy kisded. A hatodik kép elején a színpadra épített nagy diadalkapu cseppet megemelkedik, mintha vállat vonna: nem tehet róla, innentől ez a mennyország.

Az Alfred Polgar egykori fordításán megejtett dramaturgiai változtatások nem haladják meg a szokásos rövidítések, jelenetátcsoportosítások mértékét. Jelentékeny változás csupán Liliom nadrágjában történik. Molnár külvárosi tenyészbikája szemérmes fiú, akár egy konfirmáló zárdanövendék. A hamburgi Liliom a ligeti pad helyett a férfivécét választja első szerelmi légyottjára. Agácifák áradó illatáról esik szó a hintáslegény és Julika között. Ezalatt Liliom benyúl nadrágzsebébe. Mind hevesebb mozdulatokkal hokizik. Szűzies rajongója unott tárgyilagossággal szemléli. Nem érinti, nem érdekli, mi van Liliom nadrágjában. (Végül kiderül: őt Liliom szíve érdekelte. Ez sem nyersebb giccs az eredetinél.) Liliomnak jobban esik egyedül. Végül a falra üríti izgalmát. Julika felhúzza szoknyáját. Benyúl bugyijába, de letesz az önkielégítésről, annyira nem izgatta a látvány.

A színészből lett rendező, Michael Thalheimer Molnár-provokációjából úgy tetszik, mintha a rendező az a felajzott képzeletű Móricka volna, akinek mindenről „az” jut eszébe. De ez nem igaz. Thalheimer kizárólag nézőbosszantásul disznólkodik a színpadon. Előadásának legfőbb szakmai eredménye, hogy valóban sikerült felingerelnie közönsége egy részét.

[1] Szini Gyula, „A »Liliom«”, Nyugat 16, 15–16. sz. (1923): 197–199.

[2] Lukács György, A modern dráma fejlődésének története, Budapest: Magvető, 1978.

[3] Pesti Napló, 1909. december 8.

[4] Tersánszky J. Jenő, „Molnár Ferenc Lilioma – Repríz a Vígszínházban”, Nyugat 22, 11. sz. (1929).

[5] „A rendező a Liliomról”, Pesti Napló, 1937. április 4.

[6] Gregory Stragnell, „A Psychoanalitical Study of Franz Molnár’s Liliom”, Psychoanalitical Rewiev 9, 1. sz. (1922).

[7] Theater Heute, 1973/1.

Facebook Comments