…egy köztér csak akkor és csak úgy lehet egy felnőtt közösség valódi tulajdona, ha annak tagjai saját (térbe, időbe és zajkulisszába vettetett) testüket megismerve tudnak dönteni arról, hol, mikor és miért akarnak a Batthyány téren ülni, állni, menni – jelen lenni.

Hogyan válhat kritikussá a művészi gyakorlat abban a korban és kultúrában, amelyben az ellenállás avantgárd gyökerű stratégiái a fogyasztói társadalom működésének mindennapi részévé váltak, mi több: a termelés fontos elemei lettek? – teszi fel a kérdést Chantal Mouffe Artistic Activism and Agonistic Spaces című írásában. A Budavári Önkormányzat által megszervezett programsorozat vibrálóan demokratikus gesztussal adott erre választ. Két héten át civil szakértőnek tekintette a budapesti lakosokat, és lehetővé tette, hogy séták, városvezetések, játékok, performanszok, kerekasztal-beszélgetések résztvevőiként fogalmazzák meg, illetve újra a Batthyány térhez és annak átépítéséhez fűződő viszonyukat.

A művészi aktivizmus és a kortárs színház társadalmi felelősségvállalásának lehetőségei szempontjából fontos és példamutató döntés, hogy a programsorozat részévé válhatott egy kooperatív köztérhasználati játék, egy helyspecifikus performansz és egy kerekesszékes utcaszínház. Az Átváltozó Egyesület Apokalipszis trénigje, Somló Dávid Székrendező workshopja és az ArtMan Egyesület inklúzív előadása ugyanis a cselekvő nézés három teljesen különböző módjával ugyanarra a tényre hívta fel a figyelmet: egy köztér csak akkor és csak úgy lehet egy felnőtt közösség valódi tulajdona, ha annak tagjai saját (térbe, időbe és zajkulisszába vettetett) testüket megismerve tudnak dönteni arról, hol, mikor és miért akarnak a Batthyány téren ülni, állni, menni – jelen lenni.

A karantén online színházi eseményei és fórumai sokféle módon tették fel azt a kérdést, hogy a közvetítettség milyen keretfeltételeitől függ egy színházi esemény „valóságossága”/„hitelessége”/„élettelisége”? Az Apokalipszis honlap segítségével bármikor megvalósítható tréning június 21-ei „edzése” nem először és nem is utoljára járta körül ezt a problémát. A koradélutáni másfél óra résztvevői egy közösen megalkotott világvége-szcenárió ürügyén oszthatták meg vélt és valós, megélt és vizionált tudásukat. A metrófeljáró előtti téren zajló „drámaóra” bemelegítő fázisában fantázia- és érzékelési játékok segítségével élhettük meg, milyen élmény egymás kezét fertőtlenítővel bedörzsölni, a földgömb alakú kislabdát úgy elkapni és –dobni, mintha a számunkra legfélelmetesebb vírus lenne, a napi max. 50 lépésszámhoz szokott testünkben futva várost nézni, a közösségi távolságtartás szabályait is figyelembe véve kidobóst játszani.

A tényleges „átváltozás” során viszont már olyan csoportos játéktevékenység jött létre, amelyben (szimulációs és relaxációs feladatok révén) felépíthettük saját „már zombi” vagy „még ember” karaktereink fiktív világát, és eltervezhettük, majd megélhettük a maszk, a kesztyű és a gyógyító erejű fertőtlenítő megszerzésére irányuló harcot. Vagyis ennek a (minket bámuló járókelők számára köztéri performansszá váló) transzformációnak az volt az igazi tétje, hogy átgondoljam: a menekülős játék során megszerzett ön- és csoportismereti tudás segít-e egy létező intézmény, struktúra és rendszer esetleges működésképtelensége esetén is a túlélésben.

Ha az Átváltozó Egyesület azt tette lehetővé, hogy a játék önfeledt szabadságával vegyem birtokba a Batthyány teret, akkor a Somló Dávid facilitálta székrendezés annak a befelé figyelésnek a jelentőségét tudatosította, aminek ismerete nélkül valószínűleg reménytelen jól működő – üldögélő, olvasgató, beszélgető, izgő-mozgó… testükben önmagukat kellemesen érző városlakókkal teli – közteret tervezni. A mandalasétáiról illetve hangperformanszairól ismert, interdiszciplináris alkotó workshopja a térbeli hallás, az akusztikus látás és az érzéki élmények verbalizálásának gyönyörteli edzése volt. A hófehér, összecsukható székekkel megvalósuló sétán olyan testek vettek részt, akik a Jókai Anna Szalon zárt terében mindig másféleképpen ülve és a különböző formációk kínálta élményeket-érzéseket artikulálva váltak csapattá.

Ez az egyfelől pszicho-, másfelől szociogeografikus tapasztalat tette lehetővé, hogy a szabad térhasználat révén játszó közösséggé váló (amúgy vadidegen) emberek együtt induljanak el az Iskola utcából. Székeinkkel adott pontokon meg-megállva, majd leülve, közérzetünkre folyamatosan reflektálva jutottunk el az e tapasztalatok révén „miénkké” váló Duna-parti látképhez, majd a hajléktalanokkal, illetve a Fő utcai forgalom zajával teli Batthyány térre. A séta-performansz koreográfiáját ettől a pillanattól kezdve annyi előadás írta, ahányan voltunk. Tíz perc alatt ugyanis mindenki ott és annyit látott, hallott, nézett, beszélgetett és meditált, ahol és amennyit akart: a nagy hársfa alatt, a metró szellőzőjére ülve, a Kölcsey-szobor előtti virágágyasba menekülve, a vadul burjánzó aljnövényzet kellős közepén… vagy épp egy képzeletbeli szökőkút melletti, valóságosan koszos, köztéri padon. S a kollektív tudás, ami végső soron tájépítészeti lecture performance-szá tette a sétát, egy utolsó közös élményből táplálkozott. Kipróbálhattuk egymás „kedvenc helyeit”, meghallgathattuk, ki, hol, milyen dinamikákra, interakciókra fókuszált, és (immár körben ülve) megállapíthattuk: a Batthyány tér átépítése során az egyik legnagyobb kihívást az az egyszerű tény fogja jelenteni, hogy nincs tér hang (ez esetben percről percre meghatározóbbnak érzékelt utcazaj) nélkül – vagyis az építésznek a hangzóság térbeli struktúráját kell nem át-, hanem megváltoztatnia.

Talán nem véletlen, hogy egy héttel később az ArtMan egyesület három testi fogyatékkal élő és kilenc ép táncosa annak a fának az árnyékával „kontaktálva” kezdték el alkotói térré változtatni a Batyit, ahol a székrendező workshop véget ért. S a forró nyári délutánon az „érintés tánca” a szó legszorosabb értelmében végighullámzott a téren: vállakra, karokra, törzsekre, két kerekesszékre és egy babakocsira „emelte” a Kölcsey-szoborral szembeni buszmegállót, a metrófeljáró épületét és a mozgólépcsőről lelépők számára lehetséges útvonalakat. A táncpedagógia szomatikus dimenziójára fókuszáló Gál Eszter terápiás tevékenységének részét is képező, húszperces kontaktimprovizáció dramaturgiája azokra a mindennapi élethelyzetekben megszülető találkozásokra épült, amelyek a járókelők testrészei és a köztér elemei között jönnek létre. Várakozás közben nekidőlök egy falnak, cipőfűzőmet bekötve térdemmel és kézfejemmel megérintem az aszfaltot, oldalazva keresztül vágok a Lipóti előtti aluljárón, telefonálás közben rátámaszkodom a padra, a tömegben lavírozva tolom a biciklimet stb. S az érintkezések során nem figyelünk arra, amire a Skinner féle Ellazulás Technika különösen érzékennyé tesz: hogyan és hányféleképpen válhat az önmagára reflektálni képes élő test és élettelen tárgy egymás felületévé illetve vetületévé.

A spontánul szerveződő duetteket nézve leginkább arra irányul a nézői figyelem, ki hogyan adja át a súlyát a legstabilabbnak bizonyuló kerekesszéknek, mennyire feszülnek meg az izmok egy mobiltelefonnal készülő fényképezés során, hogyan válik egy mozdulatsor vezetőjévé egy látássérült, és legfőképpen: a legkülönbözőbb és legváratlanabb ingerekre reagálva miként cserélődik a folyamatos és szabad mozgás során az „aktív” és „passzív” szerep. A finom simítások, súlyos húzások, erőteljes lökések, váratlan gördülések mind olyan információk, amelyek azt tudatosítják a résztvevőkben, hogy sem a testben, sem a velük benépesülő térben sincs soha mozdulatlanság. Látványosan igaz ez az olyan pillanatokra, amikor pl. egy táncossá váló résztvevő súlyával tolja, egy ép táncos pedig koordinálja a kerekesszékének mozgásvektorát magasba lendülő karjaival a levegőbe rajzoló testet. Vagy amikor egy spontán mozdulatsor közben feleslegessé válik egy mesterséges támasz, az alvó csecsemőt ringató babakocsinak támasztva tovább táncoló bot.

A Batthyány téren esztétikai élmény születik, amikor a koreográfiát egyértelműen lezáró képet azért nem tapsoljuk meg rögtön, mert (ha nem is tudjuk, de) érezzük, hogy a metrófeljáró fala előtt megszülető kinetikus szoborcsoport tagjai még mozognak: „belső kis táncokat” járnak, vagyis testüket relaxált állapotba hozva együtt, de mégis külön figyelnek izmaik és csontjaik mozgására. Az akadálymentesítés jelentőségét igazoló érzékenyítésben van részünk, amikor arra döbbenünk rá, hogy a testi másság nem feltétlenül biológiailag, hanem úgy és akkor jön létre, amikor ép és sérült szembe mer szállni a társadalmi, színházi és táncos konvenciókkal. S megértjük a lakossági ötletpályázat politikusságát, amikor az a hajléktalan, aki a „színpadnak” végig háttal ülve, ugyan nem merte velünk együtt nézni az utcaszínházat, de egy táncos kezéből elfogadta a „Partizan Architecture” kiállításkészítő workshopjának azt a katalóguslapját, amelyen ez a javaslat olvasható: „Szüntessék meg a hajléktalanságot!”