Jelenet Az ember tragédiájából – Koncz Zsuzsa felvétele

Vidnyánszky Attila tíz évvel korábbi és mostani, Zsámbékon látott előadásának két vezérfonalával is találkozhatunk. Az egyiket az interneten olvashatjuk, a másikat láthatjuk. Az előbbi szerint „Vidnyánszky Attila tíz évvel ezelőtti Tragédia-rendezésének középpontjában Ádám harmadik színben elhangzó, önmagához intézett kérdése áll: »Óh, e zűr között / Hová lesz énem zárt egyénisége, / Mivé leszesz testem, melyben szilárd / Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám / Nagy terveimben és nagy vágyaimban… Óh, miért lökém el / Magamtól azt a gond­viseletet, / Mit ösz­tö­nöm sejtett, de nem becsűlt, / S tudásom óhajt – óh, de haszta­lan.« A mostani elő-adás kiindulópontja is ez lesz: ábrándozás a Para­dicsomról, amelyből kiűzettünk, amelyre már csak homályosan emlékszünk.
Mi az, amiben mégis eltér a mára felújított beregszászi előadás a korábbitól? A történeti színek sokkal szabadabban kezeltek, a mából látottan szürreális montázsként kerülnek elénk – jelszerűen, szimbólumokon keresztül megfogalmazva. Vagyis nem a mesélésen van a hangsúly, hanem az egész történeti folyamatot, a történeti színeket egyben, nem jelenetekre tagoltan láthatjuk. Sokkal inkább a gesztusok, a metaforák szintjén megszólaltatva, a szövegből pedig úgyszólván csak a legsűrűbb gondolati megfogalmazások maradnak. Mindeközben alapvetően hű az előadás a madáchi történetvezetéshez és szellemiséghez, hiszen azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket a szerző egy-egy történelmi kor kapcsán megfogalmaz, a rendező nem értelmezte át… az eredeti előadás alapötletét (terét) máig érvényesnek érzi: egy villanykörte, amelyet az előadás elején becsavar az Úr egy üres foglalatba, „»elkészült a nagy mű«, felgyullad a lámpa fénye, és megvilágítja azt a hatalmas tekercset, amelyen rögzítve van, ahol játszódik a történelem. Fényt kap a tekercs, és a játszók tekerni kezdik.”
Ennyi az írásbeli előzetes, amely, gondolom, a harmadik személyű fogalmazás ellenére a rendező szándékait fejezi ki. Annak viszont, amit a rakétabázis betonbunkerei előtt látunk, legerősebb motívuma, hogy a szereplők folyton ásnak. A mindössze két órába sűrített történésből, szövegből is elég sokat elvesz a kubikolás. Mindjárt a játék elején, meglehetősen sokáig semmi egyéb sem történik, mint hogy az összes szereplő hevesen, szenvedélyesen hányja a földet, mielőtt bárki egy szót is szólna vagy bármi egyebet tenne. Ez a nagy munkálkodás utalhat az Éden elvesztésére, az arcunk verítékével megkeresett kenyérre, valójában azonban inkább meghatározatlan célú buzgólkodásnak látszik. Nem tudni, épít vagy rombol, amikor egy kupacot lebontanak, egy másikat felépítenek. Lö­vész­árokszerű mélységek is feltárulnak, melyek a munka mellé a háborút is bevonják a színészi tevékenység értelmezési körébe. Aztán már inkább régészeti kutatóárkoknak látszanak a gödrök, ahonnan a játék kellékei mintegy történelmi rekvizitumokként kerülnek elő. Megvilágosodik, hogy az egész nagy földtúrás nem egyéb, mint a múlt feltárásának, kutatásának a metaforája. Erős motívum az is, amikor az egész társaság levetkőzik, és pucéran bevonul egy fényesen kivilágított betonbunkerbe. Ez is utalhat az Édenkertre, az üdvösségre, a megvilágosodásra. Más kérdés, hogyan kapcsolható az addigi szorgoskodáshoz. Az sem feledhető, hogy az Úr a betonépítmény tetejéről viccesen hosszú madzagszakállt bocsát le a földre. Csak az nem világos, miért vált tréfásra, ironikusra a stílus. Az Úr és Ádám azonosítása Varga József játékában viszont mindenképpen filozófiai alapeszmének tűnhet. Az igen hangsúlyos munkálkodással összekapcsolva jelentheti, hogy az ember maga teremti magát, maga csinálja a történelmét. Ez kellően kibontva lehet mélyre világító gondolat, magában azonban csak üres közhely. Az egyes történelmi színeknek, tehát magának a történelemnek a játékbeli megfogalmazása azonban nem látszik ilyesmire utalni. Az idézett előzetesben emlegetett tekercs pedig, a fólia, amellyel körbekerítik a játékteret, az alaposan megmunkált földhányás inkább mozgatásának körülményességével tűnik ki, mintsem jelentésének költőiségével vagy gazdagságával.
Vidnyánszky Attila színházi metaforái külön-külön megfejthetők, ám nem mutatnak egy irányba, nem-igen fűzhetők föl egy gondolati szálra. Bizonyos hangulati, illetve stiláris egységet azonban kétségkívül tükröznek. Mintha a rendezőt színházi ösztöne messze máshová vezetné, mint amerre a darab szövege, cselekménye halad. Egyáltalán, mintha a szöveg, a történés színházzá, játékká alakítása jobban foglalkoztatná, mint a belőle kibontható filozófiai gondolat, történelmi tanulság megfogalmazása. Trill Zsolt mozgékony, hajlékony, rugalmas Luciferje sem visz közelebb – bár a színészi formátumot megmutatja – e tömörített történelmi képsorozat értelmezéséhez. Amennyiben meg tudunk feledkezni arról, hogy a metaforák mögötti jelentést firtassuk, akkor bizonyára igen szép elő­adásnak láthatjuk ezt Az ember tragédiáját.

Dekameron: Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Kristán Attila és Rácz József – Koncz Zsuzsa felvétele

Vidnyánszky Attila másik régi rendezésének felújítása, a Dekameron viszont egy pillanatra sem okoz a nézőnek rejtvényfejtői kínokat vagy örömöket. Ezt a lendületes, humoros, erőteljes és nagyon mély emberi tartalmakat kifejező játékot nem az elhagyott rakétabázis ridegebb csodákat rejtegető világában, hanem a régi játszóhelyen, a romtemplom romantikusabb környezetében láthattuk. Boccaccio novellái kis pódiumon jelennek meg. Jelena Bogatirjeva díszletében a berendezési tárgyakat kétkerekű kordék képviselik, amilyeneken a halottakat is szállították egykor, végig emlékezetünkben tartva a pestist, amelynek feledtetésére hivatott a sok, többnyire derűs történet (bár tragikus végű is akad közöttük). Egyáltalán, a novellák összeválogatásával is a sokféleségnek, az élet gazdag változatosságának a bemutatására törekszik rendező. Nemcsak a szellemesen humoros, a trágárságig szókimondó, a vidáman malackodó reneszánsz író közkeletű képét láttatja, hanem az emberi természet mélyére látó bölcset is.

És nem utolsósorban a kitűnő írót, akinek művei ezúttal nem esnek áldozatul a kényszeres dramatizálásnak. Alapjában maradnak novellák, történetek, amelyeket valaki elmesél. A megjelenítés pedig csöppet sem illusztrációszerű, hanem teljes természetességgel simul a meséléshez. Ez a gyakran narrátoros megoldás nem érződik különösnek, pláne modernkedőnek, még kevésbé divatjamúltan formabontónak. Úgy hat, mintha másként nem is lehetne Boccacciót olvasni. Valószerűtlenül természetes itt minden, a színészi kiszólások is, amelyek szinte önkéntelenül hozzák be a harmadik idősíkot, a jelent, mégpedig nem úgy általában, hanem az éppen aktuális színházi estét. Trill Zsolt magánszáma is belefér, amikor egy vadászt és a kutyáját jeleníti meg, és nem mellékesen a nagy színészt, aki hatalmas eszközkészletével dicsekszik. És innen csak egy lépés a bennfentes humor, a fraternizálás a közönséggel. – Ma jobban ment, mint tegnap – mondja a sikert látva. – A közönség is jobb – teszi hozzá -, tegnap barátok voltak itt. – És ez csöppet sem lóg ki a játék hangvételéből.

Pedig a legfontosabb nem is a játékosság. A pikáns vagy tréfás, anekdotikus eseményekre nem pusztán kontrasztként vetül a pusztulás, a pestis árnyéka. Az em­beri gyarlóság különféle változatainak mindig eredetien szellemes, könnyeden szórakoztató megjelenítése után A sólyompecsenye című novella előadása szikár tárgyilagossággal és borzongató erővel szól az igazi szenvedély méltóságáról. Varga József és Vass Magdolna úgy játsszák el a történetet, hogy nem játszanak el semmit. A lovag számára nem tragédia, hanem a világ legtermészetesebb dolga, hogy szerelméért mindent föláldoz, és az is, hogy cserébe nem kap semmit. Varga József szívszorító tárgyszerűséggel foglalja össze a paradox esetet, hogy miután kéretlen mindenét a hölgyre pazarolta, annak egyetlen kérését nem képes teljesíteni, nem adhatja neki a sólymot, mert már odaadta. Vass Magdolna csak testtartással, arckifejezéssel, pillantással, de leginkább átéléssel közli a szép özvegy megrendülését. Az ugyancsak szárazon közölt boldog végnek e hidegen izzó szenvedélyekhez már alig van köze.

Madách Imre: Az ember tragédiája
(Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház)

Rendező: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Trill Zsolt, Varga József, Vass Magdolna, Gál Natália, Orosz Ibolya, Tóth László, Szűcs Nelli, Kristán Attila, Rácz József, Sőtér István, Kacsur András, Kacsur Andrea.

Giovanni Boccaccio: Dekameron
(Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház)

Díszlet-jelmez: Jelena Bogatirjeva. Rendező: Vid­nyán­szky Attila.

Szereplők: Szűcs Nelli, Vass Magdolna, Orosz Melinda, Béres Ildikó, Tóth László, Trill Zsolt, Varga József, Rácz József, Kristán Attila.