Gyors a tempó, mégis kimért, szögesen-ívesen szerkesztett a játék.

Sem egymással, sem önmagukkal nem találnak közös hullámhosszt az előadás szereplői. Hűen kifejezi ezt a tervezőiroda egyik asztalán álló kisrádió hangja. Csavargatják gombjait, kapkodva állomásokat keresnek rajta, de bármilyen zene, hír, zörej érkezik az éter magas messziségéből, ugyanúgy idegesítő, disszonáns a hangokba kapaszkodni próbálók számára, ahogy a csend is feszélyez, feldúl.
A javakorabeli, az öregedés szelétől épp meglegyintett címszereplőt három nő alakjában három irányból keríti be a múlt. Egykori otthonuk – felesége szülőháza – több mint egy évtizede égett le, közvetve e csapás okozta Solnessék ikerfiainak halálát is. Aline Solness azóta élőhalott – Kováts Adél fehér ruhákba fátyolozottan úgy suhan, mint aki már csupán kötelességből él. Hilde Wangel tizenhárom éves gyereklányként egy csókocska pecsétjével kapott ígéretet az építőmestertől: ha eljön az ideje, palotát emel neki. Hilde, íme, betoppan, követeli osztályrészét – Marjai Virág fesztelen, szókimondó, a rögeszmévé érlelt jussáért mindenre kész mai huszonéves. Kaja Fosli könyvelő két év óta, a vőlegénye elől is titkolva, szeretőként rajong a főnökéért, de épp most, amikor a végre önállósuló Ragnar mérnök felesége lehet, hirtelen pontot kell tennie a kendőzött kapcsolatra – Szávai Viktória arcára az át nem gondolt élet bénító megdöbbenései ülnek ki.
Kiss Csaba rendezése gondosan alapozza a szituációt a Radnóti Színházban. Gyors a tempó, mégis kimért, szögesen-ívesen szerkesztett a játék. Átvilágít rajta a gyér fénysugár, melyet annyira vágynak e szűk kör tagjai. Zeke Edit kék, szürke és fehér felületekből kirakott tágas játéktere nyeli és fokozza az atmoszférát, nem fertőzi az „északi darabok” színpadjainkon megszokott IKEA-uniformizmusa. Az ablak előtt él a tar fa, mely gyászfehér torzó, pedig nincs tél. A tárgyi és jelmezvilág simulékonyan összecseng a díszlettel, de Zeke Edit a színek harmóniáját alápincézi a tragikussá forduló emberi érintések diszharmóniájával.

Bálint András és Marjai Virág / Koncz Zsuzsa felvétele

Bálint András megnyugodni szinte egy pillanatra sem képes idegember Solnesse lábát rázza, ujjával dobol, önfegyelemmel és önbecsapással, nyers szóval és lefojtott indulattal védi magát a közelítő konfliktusok kirobbanásától. Van oka szorongani, hiszen ama ház leégésében nem vétektelen (bár nem is bűnös), a szinte gyerek Hildének felelőtlenül tette a szépet, és el is feledte az ügyet, Kajában pedig az vonzza, hogy általa Ragnar munkaerejét is kiaknázhatja, a fiatalember önálló karrierjét viszont féltékenyen késleltetheti. Halvard Solness alapjában tisztességes, erényeiben és hibáiban átlagos férfi (hangsúlyozott tény, hogy a sikeres építész nem végzett egyetemet, mesterét, Knut Brovikot túlnőve lett a kisváros legkeresettebb tervezője), de mire életének fordulópontja eléri őt, akarat, erkölcs, ráció, önkritika, remény már annyira elfáradt benne, hogy összefogottnak tűnő döntései, tettei egymás után roskadnak be. Önmagának nem megépítője: ledöntője. Bálint András önvallomásosan, de pátosz és kitárulkozás nélkül, távolságtartással lép a szerepbe, a karaktert szuggesztív intellektualitással (és Kúnos László masszív fordításának mondatait felkapó, vibráló hangsúlyokkal) a modell (az életkori és egzisztenciális tipikusság) felé emeli. E törekvésben az izzó, ám nem perzselő Adorjáni Bálint (Ragnar Brovik) és a szakszerű teljesítményt nyújtó Keres Emil (Knut Brovik) kevésbé követi, Csankó Zoltán (Herdal doktor) inkább csak tanúja a másik hat személy sorskaramboljának.
A második rész meg sem közelíti az elsőt. A szimbolista dráma ibseni lélektani válfaja fecsegni, érzelgősködni kezd – vagy Kiss Csaba már nem alkalmazza a „takarást”, mely a felvezetésnek oly jót tett. Szávai kisodródik a cselekményből, Kováts prédikálni kényszerül, Marjai a makacs unszolásban elfakul.
Solnesst kell unszolni, a már nem egészséges és örökkön tériszonyos ideált, hogy – akárcsak hajdan a Hilde-csók előtt váratlan bátorságra kapva – maga helyezze el a befejezést jelképező koszorút elkészült új alkotása: a leégett épület telkén emelt pompás lakóháza (palotája) tornyán. A tornyon, mely Kaja neve és a gyerekek emléke helyett immár Hilde nevét és a távlattalanságot karcolná az égre. A tornyon, mely az elhúzódó régi élethazugság helyett az új élethazugság térbeli hirdetője, emlékműve lenne. Nem a legszerencsésebb megoldás, hogy a meghúzott, egy-két motívumától megfosztott dráma végén Bálint-Solnessnek egy aláeresztett fekete hálón kapaszkodva, inogva-hintázva kell célba juttatnia a koszorút. Nem darabzárás: kieszelt – bár az eredetihez képest visszafogottabb – állókép tudatja, amire már jóideje mind ernyedtebben számítunk: a koszorú célba ér, Halvard nem.

Henrik Ibsen: Solness építőmester
Fordította: Kúnos László. Dramaturg: Kovács Krisztina. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Rendező: Kiss Csaba.
Szereplők: Bálint András, Kováts Adél, Csankó Zoltán, Keres Emil, Adorjáni Bálint, Szávai Viktória, Marjai Virág.

Radnóti Miklós Színház, 2008. december 21.